Minden, ami Amerika!

kép

.

" - Hány esztendős vagy, azt mondd meg? Az asszony vállat vont.

- Nem számoltam. Talán tizenhét. Talán tizenhat. Mit tudom én! Vagyok!

- Úgy-úgy - bólogatott Birtalan -, tizenhét. Lehetnél tizennyolc is, tizenkilenc is. Hanem aki

ennyi idős, mint te, annak még nem szabad ám megkérdeznie, hogy szép-e, vagy nem!

Hallod-e!

- S mért nem? - kerekedtek el az asszony szemei.

- Mert ebben a korban még maga a fiatalság szép, s nem az, aki viseli, így van ez.

- így, így - bólintott Iván is szomorúan mellette.

Az asszony fölkelt a pokrócról, s közelebb ment hozzájuk.

- Maguk már nagyon öregek? - kérdezte komolyan, és a hangja tele volt részvéttel.

- Nagyon? - Birtalan meglógatta a fejét. - Nagyon nem. Csak öregek.

- Milyen az, Birtalan bácsi? Mennyi év kell hozzá?

A kis, szakállas halember csodálkozva nézett az asszonyra. Megrágta, megkérődzte a kérdést, csak azután felelt:

- Hogy milyen? Azt nehéz elmondani. Mert kinek-kinek más. Fáradtság is, pihenés is. Előre is, hátra is. Mint amikor felértél egy gerincre, és látod magad körül az erdőt. Azt az oldalt is, ahonnan jöttél, s azt az oldalt is, amelyiken le kell ereszkedned. Már úgy értem: látod a fák tetejét. Hogy mi van alattuk, azt csak úgy elgondolod. Emlékszel arra, ami volt, s ebből próbálod elképzelni azt, ami lesz. Hát így van ez. Hogy mennyi év kell hozzá? A gerincig? Amíg oda fölérsz? Azt kérded?

- Uhum - bólintott az asszony komoly szemekkel.

- Hát, tudod, ezt nem lehet pontosan megmondani. Vannak alacsony gerincek, és vannak magosabb gerincek. Vannak rövid, meredek oldalak, ahol csak mászol és izzadsz, és mászol,és izzadsz, és egyszerre fönt vagy. És vannak megint lassú, ménedékes hegyoldalak, sok lankás résszel és csak kis kapaszkodókkal. Az, ilyen hegyoldalakon lassabban, de kényelmesebben ér föl az ember. Különböző.

- Maga hány éves, Birtalan bácsi?

- Én?-az öreg egy pillanatra meghökkent. - Megállj csak! Ötven voltam... az rég volt. Hatvan... az is voltam már, igen. Úgy hatvanegynéhányt megértem, esztendőt, tudod. Hatvanötöt talán.

- S maga, Iván bácsi...?

- Iván? - Birtalan legyintett -, ammég legény. Ötven?

- Negyvenkilenc - javította ki rekedten az orosz -, negyvenkilenc...

És sóhajtott. Birtalan is sóhajtott.

- Mondom, nem egyformák a hegyoldalak, amelyek a gerincre vezetnek.

Az asszony csak nézett egyikről a másikra.

- Milyen vének maguk... milyen furcsák...! Aztán Birtalan a térdére csapott.

- Na! - mondotta, és Ivánra nézett -, a lovakat még vissza kell vigyük Gyerkóhoz, az aljba. Egyszerre álltak föl mind a ketten, egyszerre nyúltak a kucsmáik után.

- Hát, ifiasszony, erőt, egészséget!

- Köszönöm a jóságukat, Birtalan bácsi. De azt mondják meg, hova tegyem el ezt a sok mindent? Hova?

Tele is volt a ház padlója úgy a rengeteg holmival, hogy lépni se lehetett köztük.

- Majd valahova elteszed - felelte Birtalan, s megindult az ajtó felé.

Az orosz körülnézett a szobában.

- Majd csinálunk szekrényt s ládát a holminak. Jó?

- Jó lesz, Iván bácsi, jó lesz!

- Na, akkor Isten megáldjon!

- Isten megáldja magukat! S köszönöm szépen!

Aztán ottmaradt egyedül. Estig rendezgetett, szöszmötölt. Tette ide, tette oda a dolgokat. Beleszagolt az üvegekbe, bödönökbe, leharapdálta a süvegcukrok tetejét, belekóstolt a szalonnákba, sonkákba, kolbászokba: így telt el a nap. Este levetette a díszes új ruhát, és átvitte a másik szobába, a lakatlanba. Felakasztotta szép rendesen az üres ágy fölé, a szögre. Amelyiken a puska csüngött valamikor. Megsimogatta még egyszer a ruha selymét, megsimogatta az üres ágyat, aztán halkan sóhajtott és kiment. Az ajtót vigyázva tette be, mintha alvót hagyott volna el odabent, egy kedves alvót, akit még nem szabad fölébreszteni. Az ablakhoz ment és kinézett. Kint hideg sziporkázással fénylettek a csillagok, mozdulatlanul állt alattuk a behavazott erdő, a tavasz még messze volt nagyon.

Egybefolytak rendre a napok. A rövid nappalok, a hosszú éjszakák. A fejés, etetés, szénahordás, ganétakarítás, a fa, a víz, a tűz, minden egybefolyt, mint ahogy apró, szürke gyöngyszemek egybefolynak, ha zsinórra fűzi őket az idő. A tűz mellett, este a guzsaly; apadt a gyapjú, szaporodtak a fonalgombolyagok. Néha egy-egy fáradt őz ment át a tisztáson a hideg napsütésben, néha éjszaka nagyot roppant egy bükkfa a fagytól, így volt. Ez volt a tél, az élet, a törvény. "

.

/Wass Albert/

.

.

Nagyon régen sütöttem már medvetalpat...talán ha nincs W.Albert, eszembe sem jutott volna.

Karácsony és medvék...hegyoldalak és terebélyes fák...a második résznél tartok,és lenyűgözve olvasom a sorait.

Ahogy az évekről és öregségről ír, ahogy két vén elmagyarázza egy tizenhét éves lánynak, hogy hogyan is zajlik az, mikor az ember elkezd idősödni...

Ezt ide még be fogom tenni, és biztos vagyok benne, hogy ilyen fejtegetést még életetekben nem hallottatok...ha csak nem olvastátok a könyvét.

De addig is folytassuk a karácsonyi készülődést, amíg lehet...narancs és vanilia illattal, angyalkás papirokkal, színes szalagokkal...

.

Hoztam a receptet...próbáljátok ki, és írjátok meg a véleményeteket...

Medvetalp

20 dkg porcukor, 20 dkg vaj, 1 tojás, fél citrom leve és héja, törött szegfűszeg /2db/, törött fahéj, / én mézeskalács fűszerkeveréket raktam, egy mokkás kanállal/ , 14 dkg dióbél, 35 dkg sima liszt, vaníliás cukor.

A vajat cukorral és tojással habosra keverjük, a citromlevet és héjat hozzá adjuk, a habos masszához, hozzá keverjük a fűszert , diót , lisztet., majd jól összedolgozzuk Én beraktam egy órára a hűtőbe, s után kis gombócokat formáltam, lisztbe megforgattam, és formába nyomkodtam.

Nem kell sokáig sütni, kb.10-15 percig, amikor már kezd színe lenni. Melegen megszórtam porcukorral, és elzártam ünnepig.

.

" Egy este csak megbarnult a hideg, a levegő fáradt lett, az erdő lompos, minden olyan álmosan puhává változott, mint szokott ilyenkor: és aztán hullani kezdett a hó. Először csak nagy, ritkás pelyhekben. Aztán mind sűrűbben. Estére már a kinyújtott kezét sem láthatta az ember a bolyhosan hulló fehérségben. Három napig havazott szakadatlan. Tóderik már jó előre elkészítette a nagy falapátot, és mikor a hó hullani kezdett, bevitte magával a házba. Reggel már alig bírta kifeszíteni az ajtót. Combközépig ért a hó akkor. Serényen ösvényt lapátolt a ház körül, s még egyet a fáig, s egyet le a vízhez. A leány nyírfa seprűvel járt mögötte. De maga is látta, hogy nincs értelme semmi. Mire kereken söpörte a házat, már az elején ujjnyi bolyhos szőnyeg fehérlett megint. Erre nekitámasztotta a söprűt az ajtónak, leült a küszöbre, s nézte a havazást. Sűrűn, egészen sűrűn hullott. A patak fái látszottak még, de az Urszu oldalára már mintha fehér szőnyeget lógattak volna alá az égből.

Néma és mozdulatlan volt a világ. Megtapogatta a havat. Puha volt, és szinte langyos. Egy marékra valót a tenyerére vett, s nézte, hogyan olvadnak szét lassan a kis fehér kristályok a tenyér rózsaszínű bőrén. Felkelt, és turkálni kezdett az ösvény szélére lapátolt hóban. Majd gombolyagot gyúrt, és gurítani kezdte. A gombolyag hihetetlen gyorsasággal nőtt, majd hirtelen szétesett három darabba. Újra kezdte. Végül sikerült egy nagyobbacska hengert összehoznia, azt felállította, nyakat tett neki, és fejet, nagy elálló fülekkel. Kacagni kezdett, és egyszerre mérhetetlen jókedvet érzett magában.

Felmarkolta a havat, összegyűrte keményre, s hátba vágta vele Tóderiket. Az éppen a harmadik ösvényt lapátolta, lefele a vízhez. A hólabda nagyot puffant a hátán. Abbahagyta a munkát, fölegyenesedett, és hátranézett a leánykára.

A gyermek még akkor is kacagott. Arca piros volt, szemei csillogtak, borzas szőke haját ellepték a hó fehér pihéi. Tóderik egy pillanatig tűnődve nézett rá, aztán lassan lehajolt, maga is belemarkolt a hóba, gombolyagot gyúrt, s belehajította a leányka nevető arcába. Szeme-szája megtelt vele. Köpködött, fújt, mint a kismacska, és úgy kacagott hozzá, hogy csengett tőle a völgy. Két kézzel kapott bele a hóba, úgy zúdította a puha fehér gombolyagokat vissza az öregre. Az még egyet-kettőt visszadobott, aztán hátat fordított neki, és lapátolt tovább.

- Hordj be fát - morgott rá egy idő múlva -, legyen bent két napra való. A gyermek abbahagyta a játékot. Kivörösödött kezeit megtörülte tarka katrincájában. Arca egyszerre komoly lett, szinte megöregedett hirtelen. Fölnézett az égre, melynek fehérszürke fészkéből egyre hullottak átláthatatlan sűrűséggel a hópelyhek. Eszébe jutott a sötétség, az este és az éjtszaka, a vacogtató hideg a fekhelyen és a jó meleg tűz. Szinte futva ment a farakáshoz. Vékonyka karjait fölrakta aprított fával, egészen álláig, és futva vitte be a házba. Aztán újra kiszaladt, és hordta, hordta egymás után az illatos fenyőhasábokat, a kemény bükköket és a szíjas égereket. Mikor már bent volt két napra való, akkor hozzáfogott a felrakáshoz. A kemence mögött szép gondosan egymásra rakta őket, külön a fenyőt, a bükköt és az égert.

Mire elkészült vele, Tóderik is bejött. A lapátot betámasztotta a fal mellé, bocskoráról leverte a ráragadt havat, s a küszöbről még egyszer visszanézett a havazásba.

- Ha nem jön a szél, három napig eltart - morogta.

Aztán behúzta az ajtót.

Egyszerre sötét lett a házban. "

.

/Wass Albert /

.

A legújabb szerzeményeim...

Elcsodálkozom, ahogy Wass Albert ír...festi a szavakat. Eszembe jut, hogy valahol olvastam arról, mért is jobb a könyv, mint a film?

És valóban, egy könyvet ha olvasok, bármilyennek láthatom a tájat, az ember...de ha a filmet nézem, már adva van , hogy milyen is volt az a kunyhó, és hogyan is folyott az a patak...már nincs képzelett, csupán a megadott kép...

Az első részt már elolvastam, és életemben nem olvastam még ennyit a málélisztről és a puliszkáról. Utána fogok nézni, hogy is készül az az igazi havasi puliszka, amit kézzel ettek, túróval kevertek, valami mennyei íze lehetett, ott fenn az óriási fák akatt, a patak vizéből főzve.

Aki persze tudja, hogy hogyan készül, az ossza meg velem.

.

.

" - De te, leány... amikor megláttam a kezedet, tudtam. Te vagy az, aki megbosszulod mindazt, amit elkövettek rajtunk, a kakaskodó gazok, az ocsmányok, a disznók... te vagy az! Boszorkány vagy, leány! Ott van a homlokodon a jel, tenyeredben az írás. Te nemcsak tudod a titkokat: te érzed a titkokat, leány. Érzed és csinálod, ha nem is tudod, úgy is. Boszorkány vagy, igazi boszorkány, amilyen én akartam lenni. Aki veled alszik, a halállal alszik. Aki megkíván téged, a halált kívánja meg. Megrontod a lelkeket, és füstté oszlik szét szemed pillantásától a férfiak esze. Te vagy a nagy bosszúálló, aki vámot szedsz közöttük mindazért, amit lányokon elkövettek valaha is ezen a földön...

- Tűzben születtél, s tűz emészti el a testedet is. Láthatatlan árnyék jár veled, s elveszett a férfi, aki ebbe az árnyékba belelép. Jó vagy, és szelíd, de veled jár mégis a bosszú és a pusztulás, mert boszorkány vagy, s nem tehetsz arról. A liliom illatától elpusztul a légy, aki belerepül. Te vagy az erdők tüzes lilioma, aki megölöd a férfiakat, ha szemüket reád vetik. Te vagy a babonás virág, akitől tüzet fognak a szívek, és elégnek, mint fű a parázson... a halál van az ágyadban, a halál van a testedben, a halál van az ajkaidon...

A leány szeméből omlani kezdtek a könnyek. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült a babonás füstben, de lehunyt szeme alól peregtek a könnyek egyre. A cigányasszony reszelős, vén hangja nehány pillanatra elhallgatott. Aztán csontos, fekete keze kinyúlt a füstön át:

- Ne sírj, leány! Nem tehetsz róla. Add a kezedet!

Reszketve nyújtotta a kezét. A serpenyő parazsának melegét érezte a bőre.

- Nem tehetsz róla. Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... eredj... megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek illata sincs, mert még meg sem született az időben. Eredj! Kérdezni jöttél, és én feleltem. Eredj, leány! Valaki vár. "

.

/Wass Albert : Az urszubeli leány/

.

DECEMBER 13. LUCA NAPJA

Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi hiedelem és szokás kapcsolódna, mint Luca napjához. Ez a nap éppúgy alkalmas volt termékenységvarázslásra, mint házasság-, halál- és időjárásjóslásra, bizonyos női munkák tiltására, valamint a lucaszék készítésére.

E napon a cél elsődlegesen a tyúkok termékenységvarázslása volt. Ehhez kapcsolódott a nők munkatilalma is. Országszerte úgy tartották, ha ezen a napon fonnának vagy varrnának, akkor ezzel bevarrnák a tyúkok fenekét. A praktikák, mágikus eljárások és szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elősegíteni.

Azért, hogy jó ülősek legyenek a tyúkok, a gazdasszonynak napközben ülnie vagy feküdnie kellett. „Ülni kell a kuckóban, hogy sok kotlóstyúk legyen!" - tartották Zagyvarékason

Az időjárásjósló praktikák ideje ugyancsak a Lucától karácsonyig terjedő időszakban volt. Közismert az ún. lucakalendárium, mikor a Luca és karácsony közti tizenkét nap időjárásából jósolnak az elkövetkező tizenkét hónap időjárására. Hasonlóan közismert a hagymakalendárium. Tizenkét besózott hagymalevél segítségével igyekeznek megjósolni a következő év havonkénti csapadékosságát, illetve szárazságát, attól függően, hogy a hagymalevél átnedvesedett-e.

A boszorkányok felismerésére készült az ún. lucaszék, melyet ugyancsak Luca-naptól karácsonyig kellett elkészíteni. „Luca-naptól karácsonyig csinálták a lucaszéket, vasnak nem volt szabad benne lenni. Kerek szék, három lábbal. Azt elvitték a templomba, ha készítője ráállt, meglátta róla ki a boszorkány a templomban. A boszorkányoknak szarvuk volt, de azt csak a lucaszékről lehetett látni".

A Luca-napi szokások közt meg kell emlékeznünk a Luca-napi alakoskodásról. A Csallóközben és Nyitra vidékén élő népszokásként is megfigyelhető volt a közelmúltban, hogy fehér lepelbe öltözött legények, esetleg lányok, asszonyok, arcukat belisztezik, vagy fehér tüllkendőt tesznek, hogy felismerhetetlenek legyenek. Lisztbe mártott tollseprűvel sepregetnek. Egyes helyeken a lányokhoz jártak, másutt a gyerekeket ijesztgették. Az Ipoly menti falvakban a fonóházakat keresték fel. Volt, ahol a tyúkokat is megpiszkálták. Egyedül vagy többen jártak. A Luca néha büntet, néha ajándékoz. A Csallóközben a Luca csak férfi lehetett, fehérbe öltözött, nem volt szabad megszólalnia. Söprűt vagy meszelőt vitt magával. Mímelték a meszelést, söprést, a háziak arcát is „meszelték", hogy ne legyenek kiütésesek. Az arcukat fátyolszerű anyaggal takarták be. Balonyban Luca napján járt a „szalmatörök". Alacsony, kitömött hasú ember. A beregi Tiszaháton fiúk, lányok „luccának" öltöztek. Bekormozott arccal, ócska ruhadarabokban mentek az ismerős házakhoz. Megkergették őket és igyekeztek kideríteni a kilétüket. Lucatököt is készítenek. Szem-, orr- és szájnyílást csinálnak a tökön, belülről gyertyával kivilágítják és az ablakhoz teszik, hogy a házban lévőket megijesszék. A Szerémségben a lányok öltöznek Lucának - fehér lepedővel leterítve, fehér szoknyában, az arcuk elé szitát borítva, hogy ne ismerjék fel őket. Kikérdezik a gyerekeket, megimádkoztatják őket. Aki jó, ajándékot kap, diót, mogyorót, a többit meszelővel, fakanállal ijesztgetik. Kókán a Luca-alakoskodók fehér ruhába öltözött fiatal asszonyok, a gyerekeket ijesztgették. Utána is mondták nekik: „Jön a Luca, elvisz!"

Luca-napi tréfaként a legények kicserélik a kapukat, a tetőre viszik a szekeret szétszedve, és ott ismét összerakják, a gazdák bosszúságára. Galgamácsán ezt általában a lányos házakkal tették meg, de bosszúból vagy haragból is bekötötték, leemelték a kaput, a kútba dobálták a szétszedett szekereket.

-

/Forrás:Magyar Néprajz/

.

.

A szellemi kulturális örökség nemzeti listájára került a bukovinai székelyek betlehemes játéka, a csobánokról, azaz hegyi pásztorokról elnevezett csobánolás.

.

(MTI-fotók: Sóki Tamás)

/Forrás:kuruc.info/

.

Hogy nekem ez mennyire tetszik !

.

Talán az összes eddig olvasott J.P. könyv közül a legjobb volt...nekem.

És milyen éredekes, hogy egymás utánba két olyan könyv, ami a zsidósággal foglalkozott. Előszőleg a "Csárdás"-t olvastam, ami szintén nagyon tetszett, de az most sokkal mélyebbre nyúlt a holokauszttal. Szívszorító vallomások, titokzatos mesék, lelkiismeret marcangolás... és még sorolhatnám mi minden volt ebben a könyvben, szinte lehetetlen lett volna címkéznem, mert minden sorát idézhetném , ha tudnám.

Olvassátok el...én mindenkinek ajánlom.

.

"Olyan sokféleképp felbomolhat egy család - elég hozzá egy apró kis önzés, kapzsiság vagy rossz szerencse. Mégis, ha szorosan összefonják, a család a létező legerősebb kötelék."

.

"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket."

.

"Amíg valaki más érdekeit a magunké elé helyezhetjük, addig van valaki, akiért élhetünk. Ha már nincs senki, mi értelme bárminek is?"

.

Télapó kincsei...

.

Télapó! Télapó!
Hol van a te házad?
Ki adta? Ki varrta
báránybőr subádat?
.
Meleg, jó szívednek
honnan van a kincse?
Zimankós hidegben
van, ki melegítse?"
.
Szánomat szélsebes
három pejkó húzza,
kucsmás fenyők között
kanyarog az útja.
.
Nagy piros szívemnek
jóság a kilincse,
s édesanyák mosolygása
a legdrágább kincse.
.
Hidegben nem fázom
egyetlenegyszer sem:
az ő bársony pillantásuk
átmelenget engem.

.

/Csányi György/

.

Mindenki kitisztította a cipőjét ?

Ha igen, akkor már jöhet a Mikulás !!!

.

Már tényleg nagyon kezd hasonítani a blogom egy "gasztro bloghoz"...de sebaj, ezeket az új tapasztalatokat jó itt megosztanom veletek.

Ma cukorborsó levest főztem, s eszembe jutott a Margitnál láttott tegnapi hajtovány. Gondoltam kipróbálom ma, igaz csak egy keveset sütöttem, mert csak kevéske szalonnám és sajtom volt itthon, de egy fél adagra elég volt.

Hát nem olyan lett mint Margité, de az íze remek lett.

Itt is köszönöm Margitnak a receptet, a többieknek meg megígértem, hogy legközelebb többet csinálok, mert ez nagyon kevés volt , éppen csak megkóstoltuk és el is fogyott.

.