"Nem is mondtam, hogy találtam rád, vagy igen? A berliner kendőről akartam olvasni valamit, keresgéltem a neten egy nagykendő után, fel akartam frissíteni az emlékeimet... a szomszéd néninek volt ilyen nagykendője, meg másoknak is, akkoriban még az idősebbek szinte csak ebben jártak, még nyáron is magukra kanyarították, ha fáztak. Sejtettem, hogy ez a kendő többet tud a többi ruhadarabnál. Amikor megtaláltam a kendőt, te is benne voltál. Mondtam, ugye, hogy a fekete berliner varázslatos!
Talán majd tényleg írunk egy közös könyvet - azt mondod, máris írjuk? - de képek is lesznek benne, a te képeid. Telis-tele lesz vigasztalással, menedékkel, szem-, fül- és lélekgyógyírral...
Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor.
Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én. Mintha nem is velem történt volna. Már nem fáj. Ugyanakkor a múlt bizonyos részletei csak mostanában merülnek fel, kikelnek a lélekmocsárból. Talán ez az idősödéssel járó emlékfeltáró folyamat, ám az is lehet, hogy csak most van erőm, bátorságom emlékezni.
A magányomra emlékszem a legjobban mégis, erre a totális érzésre, és nem akarom, hogy bárki átélje ugyanezt. Ó, tudom, hogy képtelen vagyok megakadályozni, fűszál a kardom, nádszál az íjam, azokkal harcolok, farkasszemet nézek a semmivel. De ha rám talál bárki, aki a kút szélén imbolyog, a gyötrelmes libikókában vagy később, hátha visszagondol rám, közös sorsunkra, és feltámadásomra.
Az elengedés iskoláját is ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja!
Így üzent nekem egyszer az Isten egy reménytelen szerelemben. Újra meg újra találkoztam ezzel a mondattal. Eleinte ellöktem magamtól, ordítva fogtam be a fülem, hogy inkább az ordításomat halljam, mint az igazságot. Meg azt az üzenetet se akartam meghallani - de tiltakoztam - hogy nem adlak neki, mert rosszul bánna veled. Nem adlak neki, mert sze-ret-lek!
Most már értem. Nem fáj a múlt. Derűt érzek, rá sem haragszom - néha sajnálom, de ez is el fog múlni.
Tegnap már tegeztél Tiffany! Jobban szerettem úgy. Nemigen van szükségünk egyezményes formára, amit mások találtak ki - hiszen értjük, sőt érezzük egymást. De ha így jobb neked, legyen. Nem lényeges.
Én is mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam. A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban! Ne ítéljük meg az éhezőt! De a bölcsek, a sokat éltek mondják: lassabban, lassabban... ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat. Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged.
Így is lehet szeretni. Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak, ha szomjas. Tudod te jól! Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod. Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog. De csak ha múlik az ifjúság. Olvastál már a bimbóhasogató, -nyitogató gyermeki szokásomról, vagy "csak" ebben is hasonlítunk? "
(Szolnoky Király Judit:Levelek Hyóhoz és Tiffany-hoz, aki belehalt a szépségbe...2.)
Utolsó kommentek