Babits Mihály, Török Sophie és Babits Ildikó, háttérben az esztergomi bazilika, 1932 nyarán
"Csak akkor mentem el a műhelyből, mikor értem jöttek, hogy vessem meg az ágyakat. A gazda többet nem nézett felém. A segédek lefekvéskor mind az én esetemen tréfáltak, s még soká nem aludtak el. Nagyon jó kedvük volt, a legöregebb muzsikált is, a szájával, egy törött fésű fogaira szorított fátyolpapiroson. Én tűrtem mindent, és nem szóltam semmit. A legkisebb segéd, akivel egy ágyban háltam, gyertyaoltás után is sokáig nem hagyott elaludni, mindig a nyakamba röhögött. Utáltam a szagát, a melegét, a teste sima érintését, és húzódtam előle az ágy sarkába, a hideg fal mellé, melyről apránként lekapartam a meszet. Így majdnem az egész ágy a segéd úré maradt, és mégis sokszor megrúgott éjszaka.
Végre elaludt. De engem a nagy hortyogása nem hagyott aludni. Azonkívül a két idősebb segéd a másik ágyban lányokról beszéltek, mindenféle disznóságokat. Bár máskor mindezek mellett nagyon édesen... nagyon édesen... felébredtem...
Ébredni: egy cseppet se csodálkoztam rajta, hogy ez a szó jutott eszembe, bár percre sem gondoltam, hogy ami rossz velem történt, az álom lett volna, és emlékeztem, hogy mikor reggel a mester hangjára ébredtem, az is ébredés volt, és hogy előre hogyan féltem ettől az ébredéstől.
És most, most éreztem, hogy mindjárt fel fog minden világosodni.
- Milyen jó puha ez a vánkos - mondtam magamban, jól leszorítva fejemet a vánkosra, és emlékeztem, hogy máskor is így kezdődött: puha lett a vánkos, jó puha. A horkolást... a beszélgetést már nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy már világos van. Megfordultam.
Reggeli világosság szívódott be a színes selyemfüggönyön, és a villanylámpa még égett az éjjeliszekrényen. És mintha egyúttal szellemem is megfényesedett volna: olyan öröm és szabadság fogott el egyszerre. Úgy éreztem, mint aki egy mindennapos rém karjaiból szabadul ki hirtelen. Ijedten és utálattal csavartam el a villanylámpát, mint a rettenetes éj égő emlékét.
Mi történt? Elaludtam égő lámpa mellett, és folytattam a régi lidércnyomást. Igen, igen, ez az én régi álmom, legkorábbi gyermekkoromtól fogva, mindig egy és ugyanaz, amióta csak emlékezem. Ez az, ami kínoz és gyötör mindig egész éjjel, és reggel aztán eloszlik, saját ködébe vész, és ez a köd az, ami leülepedik mindig életem mélyén, mint a kávé alja a tisztogatatlan csésze fenekén, és minden örömömbe beleviszi keserű ízét. Ezért álltam meg az utcán az asztalosműhelyek kicsiny, homályos ablakai előtt és néztem hosszan-hosszan le a műhelyekbe, magam se tudtam, miféle titkos emlékektől hajtva. Ezért ütött meg egy-egy csúnya kép, egy-egy durva hang, gyakran oly fájóan, olyan ismerősen, mintha nekem is lenne közöm hozzá. Ezért volt olyan borzasztó, olyan nyomasztó, olyan eszméltető a Kincses mérnök különös, visszataszító arca, durva nézése, mely a mesterére emlékeztetett. Igen, igen, ezért tűnt fel néha álomnak ez az egész szép élet.
Ah, most megfogtam! Most az egyszer emlékszem mindenre!
És akkor, egy pillanatra, eszembe ötlött már a borzasztó gondolat:
- Ki biztosít róla, hogy éppen ez a szép élet a valóság - és nem az a másik?"
Babits Mihály...részlet a Gólyakalifá-ból....
Utolsó kommentek