Wolfgang Amadeus Mozart (teljes nevén Johannes Chrysostomus Wolfgang Theophilus Mozart) (Salzburg, 1756. január 27. - Bécs, 1791. december 5.) osztrák muzsikus, zeneszerző, a bécsi klasszikus zeneszerzők egyike, az európai klasszikus zene történetének egyik legnagyobb alkotója, az egyik legjátszottabb és legismertebb szerző, aki szinte minden műfajban alkotott a (kamarazenétől a szimfóniákon és versenyműveken át egészen az egyházi zenéig, ill. az operákig).
forrás:Wikipédia
„Világos, tiszta, szép emlékként marad meg bennem ez a nap egész életemen át. Mintegy távolról, halkan csengnek még fülembe Mozart muzsikájának varázshangjai. Így vésődnek be lelkünkbe ezek a szépséges nyomok, melyeket sem idő, sem körülmények nem mosnak el soha, és amelyek jótékonyan hatják majd át meg át egész hátralévő életünket, hőn óhajtott tiszta, világos, szép formát mutatva nekünk e földi lét sötét homályában. Ó, Mozart, halhatatlan Mozart - egy tisztább, jobb, boldogabb életnek mily sok, mily végtelenül sok örökké megmaradó nyomát vésted be muzsikáddal mindnyájunk lelkébe!"
Franz Schubert
...egy téli mesét hoztam ma nektek...
...kicsit hosszú, de szerintem megéri végigolvasni...
...Gáronyi sajátos nyelvezetén írja ezt szívbemarkoló kis történetet...
...az olvasás után az embernek akarva akaratlanul is eszébe jut összehasonlítani az akkori teleket, és a mostaniakat...sőt az akkori tanítási módszereket a jelenlegivel...
*
A hópehely
/szerző:Gárdonyi Géza/
***
A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár.
Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy kavargó pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó.
Az ablaknál álltam és pipáztam. A kis kapu megkattant. A folyosón a gyerekcsizmák sűrűn kopogtak.
- Esik a hó! - kiáltozták egymásnak odakünn -, kiszakadt a Jézuska dunnája!
A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét, és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni a markában az iskolába.
Hanem itt, hogy engem meglátták, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyökre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is!
Az örömük engem is megvidámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog.
Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely.
A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű fehér egér. Ő az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze, nincs-e pehely valakinek a haján, és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot? Hát ez nagy tisztesség. A minap egy délután új szomszédot kapott. A fülébe sugdosott és nevetgélt vele. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? Mit mosolyognak? Mit nevetnek?
Semmiségeket.
Meg kellett szólítanom.
A megszólítás nem ritka ügy az iskolában; de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! - ezt is tudják a gyerekek. Hanem biz, az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy a tanítás után maradjon az iskolában.
Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt.
Tanítás után kikísértem a kapun a gyerekeket. Egyét sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz:
Ült a helyén a második padban az első helyen és félkönyökére támaszkodva aggodalmas arccal nézett ki az égre.
Leültem az asztalomhoz és magam elé szólítottam.
- Gyere ide.
Megállt előttem és lesütötte a szemét.
Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve.
Oh, mert az ilyen foltos ruhájú kis teremtésnek is éppen olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc meg a gyermekszív. Ezt a teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között.
Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy, tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajzú a kis piros ajaka! S milyen vele született bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak.
De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös-babos kénszínű karton rékli, és színehagyott kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná.
De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában.
- Mit fogadtál a minap ezen a helyen?
Áll előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütötten.
- Jó voltál-e ma? - kérdem megint egy perc múlva.
- Nem - rebegi halványan.
- Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?
- Nem - suttogja alig hallhatóan.
- Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek!
Az arcán nem látszott semmi változás. Én ám tudom, hogy ez a szó úgy szíven csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája.
Eltámolyog.
Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászon kötényt a szeméhez.
Másnap nem jött el.
Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgősre fagyott a testén.
Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkórók bundába öltözték. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak.
Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?
Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika már nem tud szólni se.
Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól.
- Hát kend most is részeg? - kérdem tőle.
Rám emeli zavaros két szemét és néz. De persze nem lát.
- Én? Részeg? - mondja rozsdás hangon. Inni ittam, de részeg nem vagyok!
- Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!
- Az se igaz, mer állok! - mondja a mutatóujját fölemelve.
- Nem tudja, hogy beteg a leánya?
- Azt is tudom! - mondja a fejével bután bólintva. - Majd meggyógyítja a jaó Isten!
No, ezzel nem lehet beszélni.
Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.
A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kockás kék dunyhával van mellig betakarva.
Hanyatt fekszik.
A két keze a dunyhán. A szeme bezárva.
Fekszik mozdulatlanul.
Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.
- Ébren van? - kérdezem halkan.
Az asszony bólint:
- Ébren.
A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém.
Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.
- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?
Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.
- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.
Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!
- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljösz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?
A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.
- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.
Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan néz reám.
Az asszony kikísért a kapuig.
- Ne keseregjen - mondom neki. - Az Isten nem fogja elvenni.
- Egyetlen gyermekem - rebegi a szemét a kötényével törülve. - Az ember most is a kocsmában van.
- Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyék?
- Mindent megpróbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán lássa, mit gyújtok meg, ha meghal ez a kis teremtés? Elitta az ember a nyáron a szentölt gyertyát, mind a kettőt.
Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.
Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszíjat fogdosva diktálta a szavakat.
Egyszer aztán megcsendül a lélekharang.
Imre elhallgat.
Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át.
Mélységes csönd.
És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.
Ezen a télen most sikerült először lefotóznom a zöldikéket...
...nagyon félénkek, ahogy közelítek, máris husss!!! és már árkon bokron túl vannak...
...de most , hogy havazik, talán éhesebbek a szokottnál, üldögélnek a fa tetején, ennivalóra várva...
*
...az a bizonyos kékcinke...és most tisztán látható a kicsi feje kéksége...
Új hét, új könyv...
...a múltkor nem csak Jókai Anna könyveit fedeztem fel a könyvtárban, de találtam egy régebbi Gárdonyi életéről szóló könyvet is...
...ott csak belekukkantottam, s gondoltam , ebben olyan dolgokat találok majd, amit az újabbakban nem...
...érdekes, ami a gyerekkoromban annyira kötelező volt, akkor nem érdekelt...most , hogy csupán szórakozás, most egészen izgalmas...
...még az elején járok, de már találtam egy érdekes részt, ami figyelemre méltó volt akkor, és napjainkban is...
***
Gárdonyit nagyon foglalkoztatta híres emberek életrajzai, Benjamin Franklin teljesen lehengerelte, kimásolta tussal a könyvből a tizenhárom erény címszavait,
majd kiakasztotta a szobája falára...
Az erény címszavai s a hozzá fűzött címszavak így hangzottak:
Ne egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig.
Csak úgy szólj, ha a magad vagy mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.
Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.
Határozz mit kell tenned; hiánytalanul tedd meg, amit elhatároztál.
Csak úgy költekezz, ha mások vagy a magad javát szolgálod; ne pocsékolj.
Ne veszíts időt; hasznos dolgon munkálkodj mindig; mellőzz minden fölös tevékenységet.
Bántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz, eképpen szóljál.
Senkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.
Kerüld a végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.
Ne tűrd sem tested, sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.
Állj ellent az apró bosszúságnak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.
Ritkán élj a kéjjel; céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy magad békéjének, jóhírének rovására ne űzd.
Kövesd Jézus és Szokratészt
"E kötetben a szerzők arról értekeznek, hogy szerintük milyen a lelkileg egészséges ember, és kit tarthatunk betegnek.
Ennél is nehezebb kérdés, hogy vajon lehet-e beteg maga a társadalom? Honnét ismerhetjük fel, hogy mi jellemez egy beteg emberi közösséget? S vajon a beteg társadalom éppen úgy gyógyítható-e, mint az egyén? Mit vallottak erről a régi gondolkodók - és mi a modern társadalomtudósok véleménye?
S ami a legfontosabb: vajon magunkra kell-e vennünk a társadalom bűneit, egyéni bűnöket? Vagy van rá lehetőség, hogy megvédjük magunkat a kóros társadalmi hatásoktól úgy, hogy családunk, barátaink, kis közösségünk védve maradjon a fertőzésektől? E témákról gondolkodnak e kötet előadói, előadásai, és közben arra ösztönöznek: minderről gondolkodjunk együtt."/az idézet a könyv hátlapjáról/
...még karácsonyra kaptam ezt a könyvet, de most volt rá időm elolvasni...
...P.Pétert és Csernus írásait már ismerem, és egyetértek velük, majdnem mindenben, de Mohás Lívia neve még új nekem...
...a könyvben egy érdekes írását találtam, A "Századik majom" címmel...aztán itt az interneten elég szörnyű kritikákat olvastam róla...most egy kicsit keveredett vagyok, de meg kell jegyeznem, én nem találom őt annyira szörnyűnek, mint ahogy mások látják...igaz, azt a könyvét, amit annyira szapulnak nem olvastam, így véleményezni sem tudom...
Éjjel...
Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy "miért?" előttünk "hátha..."
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.
A fény-virág éjjel már nem terem;
s titok-lebbentő, halk szelek se járnak.
Csak mi virrasztunk, némán, mint az árnyak...
Aztán elalszunk mi is csendesen.
Wass Albert
„Látni persze nem csak a fényeket, sugárzó fehér angyali teremtményeket láthatsz. Találnak átjárót, ha akarnak, a mi világunkban máskogy is. Jelket küldenek, szemmel jól láthatót, össze nem téveszthető jelenségeket. Olyan módot választanak a manifesztálódásukra, amiről leginkább az eszedbe jutnak. Gyakori jelzésük a madártoll elejtése. Persze most húztál tiszta ágyneműt- mondod mosollyal az arcodon. Meg aztán egy madártoll nagyon könnyen bekeveredhet a lakásba. Most akkor hinni akarod az angyli jelenlétet, vagy kételyeiddel messzire űzni őket? Bármi magyarázata lehet egy fizikai jelnek, de mivel a fizikai valóságot is a nem fizkai valóság fogja össze, nyugodtan találj párhuzamot ott is , ahol eddig nem.
Tehát madártoll. Bizonyos időszakok jobban vonzzák az angyali jeleket, ezért ha mélyebb kapcsolatra törekszel, tudatos életet élsz, mindig jó helyen és jó időben találsz rá erre a bizonyos madártollra. Jelentése: itt vagyunk. /.../ Angyali posta, ahogy mondják. Ez az a helyzet, amikor a zuhanás állapotában eszedbe se jut hozzájuk fohászkodni, hagyod magad elmerülni saját sötét gondolataidban.
Arra szeretnék felhívni a figylemede, hogy itt vannak, csak kérd már végre , hogy segítsenek."
/Berente Ági:Angyalok könyve/
Három nappal ezelőtt a lányom az apjával jöttek hazafelé , késő délután. Már sötét volt. A két kis falu között valamit észre vettek az úton,megálltak, s megnézték mi is az. Egy óriás hattyú sétálgatott előttük. Lányomnak furcsa volt, hogy sehol a közelben nincs akkora víz, ahol hattyúk élhetnének...még a Kis-Duna is legalább 15-17 km.
Persze az én első reakcióm az volt : és lefotóztátok legalább a telefonnal ? Nem , eszükbe se jutott. Igaz, ők nem én vagyok.
Később a lányom elmesélte , hogy jelenleg B.Ági angyalok könyvét olvassa, és mesélt egy picit azokról a bizonyos tollakról is, amik lehetnek esetleg valamilyen jelzések is.
Elkértem a könyvét, és beírtam ezt a pár sort , hogy egy picit ti is gondolkozzatok el azon, volt e már olyan eset, történt e már veletek olyan, hogy jeleket kaptatok, de nem tudtátok mire vélni, vagy oda se figyeltetek rá.
Még annyit hozzá teszek, ezt a bizonyos hattyút még reggel is látták, eljött egészen a faluig, és egy pocsojában fürdött, sok -sok tollat hozva ide...talán többnek is... talán csak jelzett valamit.
Vince napján a szőlőtermelők figyelték az időjárást. Szép, napos idő esetén jó, ellenkező esetben rossz bortermésre jósoltak. A közismert időjárási regula így hangzik:
"Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince."
A drávaszögi falvakban ún. vincevesszőt metszettek, amit a meleg szobában vízbe állítottak, s abból, hogy mennyire hajtott ki, a következő év termésére jósoltak. A kopácsi gazdák szerint sok bort kell inni ezen a napon, hogy bő legyen a termés . Mind a vincevessző hajtatása, mind pedig a pincelátogatás a magyar nyelvterület más részein is szokás volt. A Vince-napi borral kapcsolatos hiedelemnek névetimológiás hátteret tulajdonít a kutatás a vinum 'bor' szóval való rokon hangzás révén.
A Bács megyei Topolyán a várható kukoricatermésre jósoltak a Vince-napi időjárásból: amilyen hosszú jégcsapok lógnak az ereszen, olyan hosszúak lesznek a kukoricacsövek.
forrás:Magyar Néprajz
foto:Vanguard
„...a legszebb formájú kesztyűt is csak a saját húsunk tölti meg élettel...Minden bölcselet halott marad, ha csak megtanuljuk, de nem éljük át, nem szabjuk önmagunkra."
.
...befejeztem Jókai Anna: Napok című könyvét...
...érdekes érzéseket váltott ki belőlem, mikor is a kis Viktor nagykorára teljesen átváltozott...
...és mondanom sem kell, mekkorát csalódtam benne, amikor felesége mellett szeretőt tartott...
...elvált az elsőtől, de a szeretőt is elutasította...
....majd rátalált a számára tökéletes nőre...és most jött a fordulat...csalódnia kellett...
...most már pontosan értette első felesége régi érzéseit...a féltékenységet, az elhagyatottságott...
.
„Nem az a fontos, hogy jóvátegyük. Hanem , hogy visszakapjuk, amit vétettünk."
Utolsó kommentek