" Furcsa volt , hogy elmegy .Hiszen addig kétségbevonhatatlan, hiánytalan volt a jelenléte a mi ifjú életünkben. Mindig ott volt. Mi voltunk a karrierje, arról a másik világáról már rég lemondott. Helyette azt választotta, hogy ránk vigyáz éjjel-nappal, állandó készültségben. Amint később egyszer elmondta nekünk, mi voltunk az ő védőpajzsa az ajtón kopogtató rendőr ellen, meg a telefonáló idegen ellen, aki komor hangon közli vele, hogy az élete megint darabokra szakadt: mi védelmeztük a befoltozhatatlan szakadás ellen, amely a szívnél kezdődik.

Ott, az ágyon ülve egyszer csak tudatosultak bennem anyám erényei, szinte számba vettem őket úgy, ahogy mások csak akkor teszik, ha sírfeliratot kell írniuk. Hangtalan volt a félelmem, csakúgy , mint az ő sokszorozódó sejtjei .Anyám gyönyörű volt. Ha beszélt, a két csodaszép keze magasba emelte a társalgást, és ha süket lett volna, olyan elegánsan fejezte volna ki magát jelnyelven, mint a versben beszélő költő..Elnéztem a szemét: kék volt , nagyon kék, akár az enyém. Addig énekeltem magamban azt a színt, amíg végül elöntötte a bensőmet, mint a tengervíz.

Anyám megállt, nyújtózott egyet, és gyöngéden a mellére tette a kezét ;talán búcsút mondott a csomónak, vagy talán elképzelte, milyen lesz, amikor kivágják .Vagy talán a benyúló kezet képzelte el.

Megborzongtam ,és közöltem:- Nekem is van egy csomóm.

- Hol? -kérdezte anyám.

És akkor a torkomra mutattam, anyám pedig magához vont, és átölelt, és megcsapta az orromat az ingei közül kiszökött levendulaillat

.- Meg fogsz halni?- kérdeztem, ő pedig elnevette magát, mintha viccet mondtam volna, és az a nevetés többet jelentett nekem akárhány „Nem”-nél."

/Sarah Winman:Aminkor isten nyúl volt/

Két testvér szeretetét írja le ez a regény, s talán nem is lenne annyira különös,hiszen van ilyen,viszont egyik a másikat annyira ismeri, hogy elképzelhetetlen az egymás nélküli élet. A közös emlékek, a tudat, hogy ők szavak nélkül értik egymást bármilyen helyzetben..Ragaszkodás a másikhoz, talán így is fogalmazhatnék.

Amikor mindketten barátokra lelnek, pontosan annyira erős a barátságuk is mint a testvériségük. S hogy a szülői szeretet mindezek fölé kerül, az nem is lehet vitás.

Hogy hívő valaki, vagy ateista szerintem ez egyáltalán nem befolyásolja az emberek tulajdonságát, a jó jó marad, bármiben is higgyen.