/foto:Marta Orlowska/
- 9 -
Rosszul aludtam az éjjel, alhasi fájdalmaim voltak. Te voltál? Gyötrődve forgolódtam az ágyban, és lehetetlen, lidércesnél lidércesebb álmokat láttam. Az egyikben apád is benne volt, sírt. Sosem láttam még sírni, nem hittem, hogy egyáltalán képes rá. Könnyei hatalmas csobbanással hullottak a kerti medencébe,és a medence tele volt hosszú, nyálkás szalagokkal. A szalagokban farokszerű nyúlványban végződő fekete peték voltak: ebihalak. Ügyet sem vetettem apádra, az ebihalak öldösésével voltam elfoglalva, nehogy nekem békává fejlődjenek, és virrasztanom kelljen éjszakánként a brekegésük miatt. A módszer nagyon egyszerű: egy bottal ki kell emelni a szalagokat a vízből, a fűre teríteni, ahol aztán a nap megfojtja, kiszárítja őket. Csak hogy a szalagok mindig lecsúsztaka botról, tekergőzve vissza siklottak a vízbe, és elmerültek az iszapban. Nem tudtam kiemelni őket a fűre.Aztán apád abba hagyta a sírást, és odajött segíteni:neki ment, mint a karikacsapás. Egy faággal emelget-te ki a vízből a szalagokat, amik persze neki nem csúsztak le a botjáról, és a fűre szórta őket. Nyugodtan, módszeresen dolgozott. Én meg szenvedtem.Mintha száz meg száz gyereket láttam volna kiszáradni, megfulladni a füvön. Kivettem a kezéből az ágat, és rákiabáltam: „Hagyd békén őket! Te is megszülettél, vagy nem?" A másik lidérces álmomban egy kengurut láttam. Nőstény kenguru volt, a méhé-ből valami lágy, élő dolog jött ki: egy bájos féreg. Elképedten körülnézett, mintha csak meg akarná tudni, hová került, aztán elkezdett fölfelé mászni az anyja szőrös testén. Nagyon lassan, küszködve, botladozva, döcögősen, néha irányt tévesztve haladt, de végül felért az erszényhez, és ereje végső megfeszítésével fejest ugrott bele.
Tudtam, hogy nem te vagy, hanem egy kenguru embrió, ami valóban így születik: korán kibújik a méh börtönéből, és kint fejlődik tovább, mégis úgy beszéltem hozzá, mintha te lettél volna. Megköszöntem neki, hogy eljött és bebizonyította, hogy nem valami élettelen tárgy, hanem emberi lény. Azt mondtam neki, hogy többé nem vagyunk idegenek, ismeretlenek egymás számára, és boldogan nevettem.Nevettem... De akkor megérkezet nagymama.Nagyon öreg volt és nagyon szomorú. Hajlott hátán mintha az egész világ terhét cipelte volna. Agyon-dolgozott kezében egy aránytalanul nagy fejű, csukott szemű babát tartott. Azt mondta: „Ó, de fáradt vagyok! Fizetnem kell az abortuszokért. Nyolc gyerekem és nyolc abortuszom volt. Ha gazdag lettem volna, akkor ma tizenhat gyerekem lenne, és nem tudnám, mi az az abortusz. Nem igaz, hogy megszokja az ember, minden alkalommal pontosan olyan, mint először. De a pap ezt nem értette meg." A baba akkora volt, mint a zsebben hordható feszületek. A nagymama magasba tartotta a babát, mint egy feszületet, belépett a templomba, letérdelt a gyóntatószékhez, és suttogni kezdett valamit a rácson át. A gyóntatószék mélyéről gonosz hang csattant fel, a pap hangja: „Maga meggyilkolt egy teremtményt!Meggyilkolt egy teremtményt!" A nagymama remegett a félelemtől, hogy mások is meghallják. Könyörgőre fogta: „Ne kiabáljon, atyám, nagyon kérem!Még letartóztatnak, nagyon kérem!" A pap azonban nem halkította le a hangját, erre a nagymama elrohant. Futott végig az utcán, a rendőrök a nyomában.Hátborzongató volt az erőlködése. A látványtól majdnem elájultam, és arra gondoltam: felmondja a szíve a szolgálatot, és meghal. A rendőrök a háza kapujánál érték utol. Kitépték a kezéből a babát, őt pedig megkötözték. Ekkor ő büszkén így szólt: „Bánom, amit tettem, de újra meg fogom tenni! Mindig nehéz szívvel teszem, de nem tudok ennyi gyereket eltartani. Képtelenség." Azokra az alhasi fájdalmakra ébredtem.Nem szabad többé találkoznom a barátnőmmel.Az ő szavai okozták ezeket a lidérces álmokat. Tegnap este meghívott vacsorára. A férje nem volt otthon, és úgy gondolta, ez jó alkalom lesz, hogy rólad beszélgessen velem. Gyötrelmes volt. Úgy látszik,hogy egy doktor H. B. Munson nevű fizikusnak is az a véleménye, ami neki: ez az úriember azt állítja,hogy még a magzat is majdhogy nem egészen holt anyag, szinte növényszerű, amit egy kanállal ki lehet gyomlálni, és legfeljebb „megvalósulatlan lehetőségek koherens rendszerének" tekintendő. Egyes bio-lógusok szerint viszont az ember a fogamzás pillanatában kezdődik, mert a megtermékenyített pete DNS-t tartalmaz: dezoxiribonukleinsavat, amely az emberi egyedet alkotó fehérjék alapja. Erre doktor Munson azt válaszolja, hogy a spermium és a megtermékenyítetlen petesejt is tartalmaz DNS-t: tehát akkor tekintsük emberi lénynek a petét és a spermiumot is? Van aztán egy orvoscsoport, amely szerint az emberi lény huszonnyolc hetesen válik emberi lénnyé, tehát akkor, amikor a méhből valamilyen rendellenesség miatt kikerülve is képes az életben maradásra. Egy antropológuscsoport számára még az újszülött sem emberi lény, csak kulturális és társadalmi hatások eredményeként válik azzá. Ezen aztán majdnem összevesztünk. Barátnőm az antropológusok véleményét osztotta, én pedig a biológusoké felé hajlottam. Ingerülten azzal vádolt, hogy a papok pártján állok: „Katolikus vagy, megveszekedett katolikus!" Megsértődtem. Nem vagyok katolikus, és ezt nagyon jól tudja. Ezenkívül tagadom, hogy a papoknak bármi joguk is lenne beleszólni ebbe a dologba,és ezt is nagyon jól tudja. De semmiképpen sem fogadhatom el doktor Munson önkényes teóriáit. És semmiképpen sem tudom megérteni azokat a nőket,akik úgy dugják fel maguknak a szondát, mintha hashajtót vennének be, hogy eltüntessék magukból az emésztetlen ételt. Hacsak nem...
Mi az, hogy hacsak nem? Megtagadom a döntésemet? Már olyan biztos voltam magamban, azt hittem, hogy dicsőségesen legyőztem minden bizonytalanságot, kétséget. Miért törnek rám most megint,mindenféle ürüggyel? Talán ez a rosszullét okozza, a szédülés? Fájdalmaim vannak. Mintha kést szurkálnának a hasamba. Erősnek kell lennem, gyermekem.Tartanom kell a hitet magamban és benned. Végig kell csinálnom, mert azt akarom, hogy felnőj, és olyan ember légy, aki nem hasonlít sem az álmomban üvöltöző papra, sem a barátnőmre meg az ő doktor Munsonjára, sem a rendőrökre, akik megkötözték a nagymama kezét. Az első Isten tulajdonának tekint téged, a második az anya tulajdonának tekint téged,az utóbbiak meg az állam tulajdonának tekintenek.De te nem tartozol sem Istenhez, sem az államhoz,sem hozzám. Önmagadé vagy, és kész. Hiszen a döntés a tiéd volt, tévedtem, amikor azt hittem, hogy rád erőltetem az akaratomat. Azzal, hogy megtartalak,csak meghajlok a parancs előtt, amit akkor adtál,amikor életed szikrája fellobbant. Én nem választottam, én csak engedelmeskedtem. Kettőnk közül, ha valamelyikünk áldozat, az nem te vagy, gyermekem,hanem én. Nem éppen ezt akarod értésemre adni,amikor úgy marcangolod a testemet, mint egy vámpír? Nem ezt akarod megerősíteni, amikor megajándékozol a hányingerrel? Rosszul vagyok. Egy hete nehezen dolgozom. Megdagadt az egyik lábam. Ret-tenetes volna, ha le kellene mondanom azt a megbeszélt utazást. Úgy tűnik, a főnök érzi, hogy valami nincs rendben. Ma szinte fenyegető hangon azt kérdezte tőlem, hogy „fogom-e bírni", majd hozzátette:nagyon reméli. Fontos munkáról van szó, mintha csak rám szabták volna. Fontos neki, és fontos nekem is. Ha nem tudnék elmenni... Dehogynem megyekel. Azt mondta az orvos, hogy a terhesség nem betegség, hanem normális állapot, és nyugodtan csináljam azt, amit eddig csináltam. Te nem fogsz cserben-hagyni.
- 10 -
Váratlan dolog történt: az orvos ágyba parancsolt. És most itt fekszem mozdulatlanul. Meg se szabad moccannom. Nem könnyű, gondolhatod,mert egyedül élek: ha csöngetnek, fel kell kelnem ajtót nyitni. Aztán ennem is kell, mosakodnom: ahhoz,hogy megfőzzek magamnak egy levest, vagy kimenjek a fürdőszobába, fel kell kelnem. Hát nem? Az ételemről most a barátnőm gondoskodik. Adtam neki lakáskulcsot, szegénykém naponta kétszer is jön, és hoz ennivalót. Mondtam is neki: „Nem akartál harmadik gyereket, és most tessék, egy felnőttet kell dajkálnod." Azt felelte, hogy a felnőtt jobb, mint az újszülött, mert nem kell szoptatni. Elhiszed, ha azt mondom, hogy a barátnőm jó ember? Mert tényleg az. És nemcsak azért, mert feljár hozzám, hanem mert nem beszél többé arról a Munsonról meg az antropológusokról. Most egyszerre nagyon aggódik,hogy elveszítelek. Ne ijedj meg. Nincs veszély. Az orvos ismét megvizsgált, és azt mondja, hogy normálisan fejlődsz, csak óvatosságból kell mozdulatlanul feküdnöm, meg a fájdalmaim miatt, melyeket ő egyéb okoknak tulajdonít. Elmúltál két hónapos, és ebben az időszakban nagyon fontos lépést teszel előre: ilyenkor válik magzat az embrióból. Most alakulnak ki az első csontsejtek, átvéve lassan a porcok helyét. Megnyúlik a lábad, mint ahogy a fák ágai nyúlnak fölfelé, és már a lábadon is kivirágzottak az ujjacskák. A harmadik hónap végéig kell óvatosnak lennünk, azután folytathatjuk megszokott életünket:ez az ágyban fekvős mozdulatlanság nem tart tovább két hétnél. A főnöknek azt hazudtam, hogy erős bronchitisem van. Elhitte és megnyugtatott, hogy az utazás tulajdonképpen várhat: bizonyos részleteket úgyis tisztázni kell. Még ez a szerencse; ha megtudná az igazságot, le is válthatna, sőt végső esetben fel is
mondhatna. Az pedig nagy baj volna mindkettőnknek: miből élnénk? Egyébként apád azóta nem jelentkezett. Azt hiszem, nem akar belekeveredni ebbe a dologba. Rosszul esik neked? Nekem nem; az a kevés, amit iránta éreztem, megszűnt a két telefonbeszélgetés alatt. Sőt már az a tény is elég volt, hogy telefonon hívott fel, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Eljöhetett volna, nem gondolod? Nagyon jól tudja, nem kérném tőle, hogy vegyen feleségül, sosem kértem, nem akarok én férjhez menni, soha nem is akartam. Akkor meg mi tartja vissza? Talán bűntudatot érez, amiért valamikor ölelkezett velem? A nagymama egyszer valóban elment gyónni, és a pap a következő tanácsot adta neki: „Ne feküdjön le a férjével, ne feküdjön le vele!" Végül is - bizonyos emberek számára - akkor bűnös igazán egy férfi és egynő, ha szeretkezik. Azt mondják, aki nem akar gyereket, legyen önmegtartóztató. Helyes. De mivel kissé nehéz lenne kijelölni, hogy ki legyen és ki ne legyen önmegtartóztató, legyünk mindnyájan önmegtartóztatók, és alakuljunk át az öregek bolygójává.Sok millió nemzésre képtelen öregember népesítené be ezt a bolygót, s lassan kihalna az emberi faj, mint azokban a Marson játszódó tudományos-fantasztikus történetekben, amelyek úgy végződnek, hogy a csodálatos városok düledezni kezdenek, falaik közt már csak szellemek laknak. Azok szellemei, akik lehettek volna, és mégsem lettek. A soha meg nem született gyerekek szellemei. Vagy váljunk mindnyájan homo-szexuálisokká, az eredmény akkor is ugyanez lesz:nemzésre képtelen emberek népesítenék be a Földet,a csodálatos városok düledezni kezdenének, falaik közt végül már csak a soha meg nem született gyerekek árnyai laknának...Na és ha hasznosítanánk az öregeket? Olvastam valahol, hogy ma már lehetséges az embrió átültetés.Ez a modern biológia új vívmánya. Kiveszik a megtermékenyített petesejtet az anyaméhből, és átplántálják egy olyan nőbe, aki képes azt befogadni. Ott aztán tovább növekszik. Ugyan úgy megszületnél, ha egy másik nő látna vendégül, mondjuk egy idősebb asszony, akinek nem olyan nagy tragédia mozdulatlanul ágyban feküdni, és nekem nem kellene itt kínlódnom veled. A gyerekcsinálás tulajdonképpen öregeknek való feladat. Az öregek olyan türelmesek. Te például megsértődnél, ha átköltöztetnének egy másik nő méhébe? Egy jó öreg méhbe, amely nem tenne neked szemrehányást? De miért is sértődnél meg?Hiszen nem fosztanálak meg az élettől, csak máshová költöztetnélek. Bocsáss meg! Félrebeszélek! Az a baj, hogy ez a mozdulatlanság idegessé tesz és gonosszá.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek