Galkovics Gusztáv jéggyári csőszerelő az a fajta ember hírében áll, aki ha például korcsolyaversenyt néz, jobban érdekli, többet foglalkozik a lényegtelennek tűnő részletekkel.
És talán van az az angyalszem, ami látja a karchideg mintákban magát a táncot és a lelket, ami elgondolta... (AP Photo/Brad Graverson)
SZÁVAI ATTILA
Legutóbb is a korcsolyaversenyt nézte a tévében, mikor kényszeres szükségét érezte némi morális mankónak, szellemi statikának, valami igazán biztos lelki alátámasztásnak. Ezeket és a versenyt szem előtt tartva a koreográfia helyett inkább elkezdett figyelni azokra a nyomokra, amiket korcsolyázás közben hagynak a jégen a derék sportolók. Különös élvezettel tűnődött el azon, hogy ezek a bekarcolások tulajdon- és voltaképpen valamiféle időzárványok. Ezek is. Olyan beragadások, megszorulások az időben, mint mikor a felesége megszorult a traktorgumiban, amit homokozónak hozattak az unokák részére, hogy lássák a lurkók, nem akármilyen nagyszülőkkel lesz dolguk az életben. Az asszonynak persze bele kellett ülnie a nagy büdös-fekete abroncsba szorulásig, ki kellett próbálnia, úgy kellett kinyomni két lábbal hátulról, némi disznózsír közbeiktatásával. Azóta, ha traktorgumit lát a Galkovics, mindig olyasmi jut eszébe, hogy időzárvány, de legalábbis a nyikorgó zsír csúszós gumiszaga és az asszony, ahogy nyögve-szuszogva mászik ki az abroncsból.
Tehát Galkovics Gusztáv a tévé előtt ülve gyakran arra gondolt, miután korcsolyásokat adott a sportcsatorna, hogy mikor a jégtáncosok már régen otthon vannak, tehát nem jégtáncolnak, hanem mondjuk olajat öntenek serpenyőbe tojásrántottához, vagy tusfürdőt tesznek kádszélre fürdés közben, esetleg az ágyon ülve a rozmárok zárható orrnyílását elgondolva vannak, más, lényeges dolgok is történnek. És ami ilyenkor a legérdekesebb, gondolta tovább, hogy mindezek közben a jégminták ugyanott vannak a sötét pályán. Tehát a tánc, a jól megszervezett mozdulatok ott vannak beleragadva a jégbe, és talán van az az angyalszem, ami látja a karchideg mintákban magát a táncot és a lelket, ami elgondolta. Ha a gondolásban ott tartott a Galkovics, hogy karchideg, mindig eltátotta a száját.
Ezt feldolgozván és az izgalmat magáról lelúdbőrözvén Galkovics Gusztáv jól érezte magában a már évek óta igen stabil léleklabilitást. Ahogy többször mondta, pár hétig leguggolt benne a szellem. Ha arra a szóra gondolt, hogy stabil, mindig olyasmi jutott eszébe képileg, mint a szomszédban élő tipikus, sőt szakasztott szakácsnő szakasszony, mind a kilencven kilójával, plusz a köröm alatt lévő fasírtmaradék. Vagy valami mozdonyszerűre, mindegy, mire, csak tartás legyen, masszivitás. Nemrég történt a következő eset, amit később a pszichológus is érdekesnek vélt. Olyannyira felhígult egyszer Galkovics Gusztávban a tartás, hogy lement magába megkeresni a lelket, de elmondása szerint csak az üres üreget találta, csak a csigacsupasz csarnokot, ahol aztán ordítozni kezdett, hogy hol itt a lélek, ha csak az akusztika van, sehol egy jó szó vagy gondolat. Csak a nyoma valaminek, ami járt itt, de elment, mert nem tetszett neki, amit látott, mikor kinézett odafent a szemeken.
És mivel nem talált semmit odabent, ami leheletnyit is hasonlítana a lélekre, hát elhatározta, megmutatja ő, hogy egy jéggyári csőszerelő is képes nagy dolgokra, képes például hajlított csövekben megfogalmazni azt, hogy az élet szép, még ha nem tavaszi tájkép is, ahogy átfut rajta valami hosszú ruhás fiatal nő, lobogó hajzattal, hunyorítva, teli pofával beleröhögve a szélbe. Még ha az élet és a sors, pláne a végzet nem sikerül is különösebben, mint egy vödör galvániszap. És, hogy őt nem érdekli, de olyanokat fog a csövekkel formába önteni kultúrilag, pláne elvontilag meg modernesen, olyasmiknek mutatja meg a művészi beteljesülését, hogy például szójamalter, vagy villanynejlon. Hiába nem szokta az ilyesmit a nyugdíjasklub és az egyháztanács.
Végül arra gondolt, hogy inkább mégiscsak megtanul korcsolyázni, vagy ahogy később már büszkén mondta, korcsolyingolni, mert már nyelvet is tanult, sőt, később már álmodott is englisül. Mondta is a felesége, hogy Gusztikám, nem elég, hogy magyarul úgy horkolsz, mint egy disznó, még angolul is akarsz majd. Meg hogy nem vagyok én (mármint ő, az asszony) köteles asszisztálni a nyelvelésedben, már nem. Bezzeg régen, válaszolta erre pikírten Gusztáv, mikor még fiatalon ment itt a csépling, a szánting, disznókilling, a fröccssön, a fakingtéesz, meg a szekszualiti relésönsip (ez valami rokonsági kapcsolat vagy mifene), akkor több volt az asszonying lelkesedés és a szaporoding lájf a dunyha alatt. Sebaj, gondolta Galkovics Gusztáv, majd lekorcsolyázom a feszültséget, jól kicsúszom magamból a beszorulásokat. Aztán majd leshetik az angyalok, hogy mifene kondenzcsíkokat csinált a korcsolyám a tó jegére. Betűzhetik majd hunyorogva ezt a szájbavering végzetet, amit belém rakott az a drága jó főnökük. Ahelyett, hogy csinált volna helyettem, mondjuk kislábost. Egy szájbavert kislábost. És Galkovics Gusztáv jéggyári munkás kiment a tóra, hogy kikorcsolyázza magából azt, ami másként nem tudott kicsúszni belőle, akárhogy próbálta síkosítani a sorsot, disznózsírral, pálinkával. A jegyzőkönyvben annyi szerepelt, a halál oka: fulladás.
Utolsó kommentek