Egy nagyon régi történet, régi kiadás és mégis nagyon jó könyvnek tartom Hemingway regényét. Szomorú könyv az 1918-as évek háborús napjai, hónapjai.

Annyira egyszerűek az író szavai, semmi komplikált dolog,érthető , világos írás, pedig hát olasz helyen egy amerikai katona harcol.... csak folyik a harc , és közben elkezdődik egy gyönyörű szerelem.

A könyv végén megtaláltam az író életrajzát, ami szintén nem egy vidám történet. Nem tudtam, hogy ilyen volt Hemingway élete, nem tudtam hogy ennyire hányatott életet élt. Szomorú, akár csak a könyve, mégis érdemes elolvasni.

Egy idézet a könyvből...

„Sosem szerettem az ilyen szavakat, mint „dicső” és „szent” és az ilyen kifejezéseket, mint „hiábavaló áldozat”. Pedig hányszor, de hányszor hallhattuk őket, szakadó esőben sorakozva, oly messziről, hogy csak a kiáltás ért el a fülünkbe, és hányszor olvashattuk őket a kiragasztott hirdetményeken, melyeket a régi hirdetmények fölé ragasztottak a plakátragasztók, és én mégsem láttam soha semmi szentet, és a dicsőségben nem vettem észre semmi dicsőt, az áldozatok pedig a chicagói vágóhidakra hasonlítottak, csakhogy ezt a húst itt elásták, mert nem lehetett fölhasználni semmire. Száz meg száz olyan szó volt, melyet már nem vett be az ember füle… Az ilyen elvont kifejezések, mint dicsőség, becsület, szentség és hősiesség, úgy hatottak, mint a legocsmányabb káromkodás…”

/Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől/