Egy érdekes "mese" ez a könyv...vagyis rengeteg mesehőst hív elő az író képzelete, miközben egy megható történetet követhetünk napról napra, egy nyolcéves gyermek szemszögéből. Először furcsállottam a sok elképzelt szuper hőst, de végül is mindegyiknek volt valóság alapja, s így már teljesen más lett a történet nekem. Kicsit sajnálkozhatnék , hogy nem olvastam egyetlen Harry Potter könyvet sem, de valahogy nem vitt rá a lélek, miután megnéztem egyetlen HP filmet .Szeretem a meséket, nagyon is, de túl látványos volt benne a varázslat, nekem túl sok volt...azért ti csak olvassátok, mert most , hogy ennyi szuper hőssel találkoztam ebben a könyvben, szerintem a 8-10 éveseknek ezek a legnagyobb kalandok az olvasás terén.
A könyv is szuper jó volt, felejthetetlen történet, egy nagymama és unokája kapcsolatáról.
Néhány idézet a könyvből, hogy kedvet kapjatok az olvasásához...
"A való világban az emberek mindig azt mondják, mikor valami szörnyű történik, hogy a bánat, a hiány és a fájdalom a szívükben „majd csökken az idő múlásával”, de ez nem igaz. A bánat és a hiány állandó, de ha mindnyájan magunkkal hordoznánk életünk hátralévő részében, senki nem érne el igazán semmit. Így végül bőröndökbe pakoljuk bánatainkat, és megpróbálunk helyet keresni nekik."
"Félálomországban az emberek nem köszönnek el végleg. Mindig azt mondják, viszontlátásra. Ez nagyon fontos Félálomország lakóinak, mivel az a nézetük, hogy sosem hal meg semmi teljes egészében. Mindenből történet lesz, ahogy a jelen múlttá válik."
/Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs/
Ezt a könyvet még a múlt évben kezdtem el olvasni, december végén, és január elseje lett, mire befejeztem.
Nekem nehéznek tűnt az olvasása, a 30 oldal után rákerestem a neten, hogy mit is jelent a "szépírók" szó, de nagyon szűkszavú magyarázatokat találtam, csupán listák mutatták, hogy vannak ilyenek, s nem is kevesen. Aztán olvastam és olvastam...sok sok ismétlés, hát itt nem kellett vissza lapozni, mert az író bizony elég sokszor ismételte magát, vagyis a szereplők gondolatait. Nem volt rossz, most hogy így egy hét távlatából vissza gondolok, egész érdekes volt, és persze volt benne egy talány, én legalább is így nevezném, amit az olvasó nagyon kíván megtudni, s persze ez csak a végén derül ki. Hogy többet-e tudok most már a "szépírókról"...hm...szépen írt, választékosan , az biztos.
"Csak egy másik ember melle óvhatja a hátunkat, igazán csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha van valaki mögöttünk, ha az a valaki megtámaszt bennünket, ha van támaszunk, ahogy mondjuk; az angol ezt úgy fejezi ki: „to back”. Talán nem is látjuk azt, aki mellével takarja be a hátunkat, már-már hozzánk simul, s végül mindig meg is érint; olykor a vállunkra teszi a kezét, így nyugtat és támogat. Így alszik a legtöbb házaspár és szerelmespár, legalábbis azt hiszik; mindketten ugyanabba az irányba fordulnak, amikor elbúcsúznak egymástól, így az egyik egész éjjel háttal van a másiknak, aki tudja, hogy ott a háta mögött a támasz, a másik, s ha az éjszaka közepén felveri egy lázálom, vagy álmatlanság gyötri, ha lázas, vagy magányosnak és elhagyatottnak érzi magát a sötétben, egyszerűen csak meg kell fordulnia, és máris szembekerül őrangyala arcával, amelyet mindenhol meg lehet csókolni, ahol egy arc csak csókolható (az orrán, a szemén és a száján; az állán, a homlokán és a két orcáján, vagyis az egész felületén), és aki talán félálomban ráteszi kezét a vállára, hogy megnyugtassa, felkarolja vagy olykor belékapaszkodjon."
"… felelősnek érezzük magunkat amiatt, ami szégyent hozhat rá, és az előtt, akit szeretünk (a szerelmünk hajnalán) bármi szégyent hozhat ránk. Ezért árulunk el másokat, mindenek előtt a saját múltunkat, amelyet megutálunk és megtagadunk (hiszen az, akit szeretünk, nem volt része a múltunknak: éppen ő, a megváltónk, aki jobbá tesz és felmagasztosít bennünket, legalábbis ezt hisszük róla, amíg szeretjük)."
"Tudja, én nem hiszek azokban a tévémesékben, amikor két ember találkozik, és egy pillanat alatt megszeretik egymást, mindketten szabadok és lelkesek, és egyiküknek sincsenek előzetes kételyei és aggályai. Nem hiszem, hogy valaha is előfordult ilyesmi, még a legfiatalabbak között sem. Minden emberi viszony temérdek problémával, erőfeszítéssel, valamint sértéssel és megaláztatással jár. Mindenki kényszerít mindenkit, nem feltétlenül arra, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar, hanem inkább olyasmire, amiről nem tudja, hogy akarja-e, mert szinte senki nem tudja, hogy mit nem akar, azt pedig még kevésbé, hogy mit akar; ilyenkor aztán tényleg nem lehetünk elég okosak. Ha senki sem kényszerülne semmire, megállna a világ, s minden valami meghatározhatatlan, átfogó és örök bizonytalanságban lebegne. Az emberek csak aludni szeretnek; az előzetes aggályok mindenkit megbénítanának, szörnyű belegondolni, mi következik a még el nem követett tettek után."
/Javier Marías: A szívem fehér/
No, valahogy így ír egy "szépíró"...
Utolsó kommentek