Fantasztikusan jó könyv volt...ezt a részletet megjelöltem még az elején, hogy elhozom ide, olvasni nektek.
Engem lenyűgöz, hogy két testvér ennyire szereti egymást. Ragaszkodás a végtelenségit, egészen az öreg korig.
"Otthon, Sadbagban Pari egy régi bádog teásdobozt tartott a párnája alatt, amit Abdullahtól kapott. Rozsdás fémkapocscsal záródott, és a tetején egy szakállas indiai férfi volt turbánban, hosszú vörös köpenyben, két kezében gőzölgő teáscsészét fogott. Ebben a dobozban pihent az összes madártoll, amit Pari összegyűjtött. Minden kis holmija közül ezeket szerette a legjobban. Mélyzöld, sötét, borszínű kakastollak; egy galamb fehér farktolla; egy verébtoll, barna, mint a föld, kis sötét foltokkal; és amire Pari a legbüszkébb volt, egy ragyogó, zöld pávatoll, a végén hatalmas, gyönyörű pávaszemmel.
Ezt az utóbbit Abdullahtól kapta ajándékba két hónappal ezelőtt. Abdullah hallott egy fiúról egy másik faluban: az ő családjuknak volt egy pávája. Egy nap, amikor Apa lent dolgozott Sadbagtól délre, árkot ásott a városban, Abdullah átgyalogolt ebbe a másik faluba, megkereste a fiút, és kért tőle egy pávatollat. Hosszú tárgyalás következett, és a végén Abdullah beleegyezett, hogy a tollért cserébe odaadja a cipőjét. Mire hazaért Sadbagba az inge alatt a nadrágja derekába tűzött tollal, a sarka felhasadt, és kis, véres nyomokat hagyott a porban. A talpába tüskék, kőszilánkok ékelődtek be. Minden egyes lépésnél éles fájdalom hasított a lábába.
Abdullah gyanította, hogy Parvana igen mérges lenne, ha megtudná, hogy elcserélte a cipőjét egy pávatollért. Apa keményen megdolgozott a tűző nap alatt, hogy meg tudja neki venni. Megkapja majd a magáét az asszonytól, ha kiderül a dolog. Talán még meg is ver, gondolta Abdullah. Néhányszor már azelőtt is megütötte. Erős, nehéz keze volt – megerősödött az évek alatt, amíg a nyomorék testvérét emelgette, gondolta Abdullah –, jól tudta, hogyan kell meglendíteni a seprűnyelet, vagy pontosan irányozni a pofont.
De becsületére legyen mondva, Parvanának láthatóan semmi öröme nem telt benne, ha megütötte. És bizony tudott gyengéd is lenni a mostohagyerekeihez. Egyszer például varrt Parinak egy ezüst-zöld ruhát abból a vászontekercsből, amit Apa hozott Kabulból. Máskor pedig meglepő türelemmel tanítgatta Abdullahot, hogyan törjön fel egyszerre két tojást anélkül, hogy a sárgája kifolyna. Megint máskor megmutatta nekik, hogyan tekerjék-hajtogassák a kukoricacsuhát pici babákká, ahogy ők is csinálták a testvérével kiskorukban. Megmutatta, hogyan csináljanak ruhát a babáknak kis anyagdarabkákból.
Csakhogy Abdullah jól tudta, hogy ezek csak kis dolgok, kötelességfélék voltak, és jóval sekélyebb kútból merítkeztek, mint az asszony Ikbal iránti szeretete. Ha egy éjjel kigyulladna a házuk, Abdullahnak kétsége sem volt, hogy Parvana melyiküket ragadná magához menekülés közben. Gondolkodás nélkül. Hiszen végül is nagyon egyszerű ez: ő és Pari nem Parvana gyermekei. A legtöbben a sajátjaikat szeretik. Azzal pedig nincs mit tenni, hogy ő és a húga nem tartoznak ilyen módon az asszonyhoz. Ők maradékok, egy másik nőtől.
Megvárta, amíg Parvana beviszi a kenyeret, aztán végignézte, ahogy újra kijön a kunyhóból, egyik karján Ikballal, a másikban egy adag mosni való ruhával. Figyelte, ahogy lassan lépkedve a patak felé indul, megvárta, amíg eltűnik, és csak akkor surrant be a házba: a talpába fájdalom hasított, valahányszor a földre lépett. Bent leült, és felhúzta a régi műanyag szandálját: más lábbelije nem volt. Abdullah tisztában volt vele, hogy milyen értelmetlen dolgot csinált. De amikor letérdelt Pari mellé, finoman megrázva felkeltette a délutáni álomból, majd a háta mögül előhúzta a tollat, mint egy varázsló, akkor úgy érezte, megérte az egész – ahogy a kislány arcán kinyílt először a meglepetés, aztán az öröm; ahogy puszikkal borította az arcát; ahogy vihogott, amikor Abdullah a toll puhábbik végével megcsiklandozta az álla alatt –, és hirtelen már nem is fájt a lába egyáltalán.
/Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák/
"Megtanultam, hogy a világ nem látja az ember belsejét, hogy a legkevésbé sem érdeklik a reményei, az álmai és bánatai sem, amelyek a bőre, a húsa alatt rejlenek. Ennyire egyszerű, abszurd és kegyetlen az egész."
"Lenyűgözően bolond, megalapozatlan dolog az elsöprően nagy valószínűség ellenére is hinni abban, hogy az ember által irányíthatatlan világ nem veszi el tőle azt az egyetlent, aminek az elveszítését nem bírja elviselni. Hinni abban, hogy a világ nem pusztítja el az embert."
Utolsó kommentek