.

Ma vérvételen és egy rutin vizsgálaton voltam ismét...a kellemetlen muszályok közé tartozik,és mindig kifáradva , fejfájósan érkezem haza, de ma még társult hozzá a szomorúság és kiábrándulás is.

Mikor tegnap azt a bizonyos elcsépelt idézetet beraktam, még nem is gondoltam, hogy ma értem meg igazán , mit is érezhetett Veronika Veronica A. Shoffstall ,amikor ezeket a sorokat leírta. A mai nap megtanítot valamire, de egyben elszomorított, hogy mennyire rosszak, nemtörődömök az embertársaink.../most nem azt írom, hogy mi emberek, mert tudom, akik velem és körülöttem élnek, teljesen mások, van bennük együttérzés, segítségnyújtás .../

Az orvosnál vettem csak észre, hogy a nagy sietségben otthon hagytam a mobilomat. A mai modern világunkban meg ugyebár az ember félembernek érzi magát a telefonja nélkül .Gondoltam, ha végzek az egyik helyen, keresek egy fülkét , és felhívom az otthoniakat. Pechemre a nyilvános telefon nem működött, és nekem sietnem kellett, hogy számot kapjak, és még ma bejussak a másik orvoshoz, így gondoltam majd ott kérek valakitől egy telefont, fizetség ellenében , és haza hívok . Ahogy a folyosón mentem végig, útba esett a fénymásoló ...ez egy olyan kis helység, ahol a betegek az orvosi leleteikról másolatot készítethetnek saját részre bizonyos dokumentumokról. Bementem, és megkérdeztem az ott serénykedő nőt, hogy, nem telefonálhatnék-e haza, mindössze két perc lenne, és nem kívánom ingyen. Mondanom sem kell, hogy elutasított, mert a főnök nem venné jó néven, ha ilyent engedne .../ok, ha ez a céges telefon, de hát ma már senki nem járkál saját telefon nélkül, rajtam kívül persze / eszébe se jutott, hogy segíthetne egy rászorulónak. Így jártam még két emberrel, az egyik azt mondta, keressek nyilvános fülkét, a másik pedig , hogy az ő telefonjáról nem lehet hívni, csak őt szokták felcsörgetni. Feladtam....leültem a várakozók közé, és vártam a soromra. Egy teljesen átlagos néni ült mellettem, beszédbe elegyedtünk.Elmeséltem neki, hogy hogyan jártam, és most idegesít, hogy nem tudják merre vagyok , mikor végzek, és mért nem tudnak felhívni ...

- Itt az én mobilom, hívjon erről nyugodtan...nyújtotta felém a telefonját.

Nem, ez nem lehet igaz, gondoltam magamban, most lát először, nem tud rólam semmit, és mégis felkínálja ?

Vajon miért voltak annyira elutasítóak a többiek? Egy teljesen átlagos kinézetű nő vagyok, úgy is mondhatnánk, egy szürke kis veréb /sovány veréb / , akinek semmilyen ismertető jele nincs, legalább is nem feltűnő. Nem kandikálnak ki az orromból, szemöldökömből bizonyos dolgok, nincs tetoválás rajtam, /no jó, most tél van, de van olyan, akin most is látszik/ nem szintváltó a hajam, sőt miniszoknyát sem hordok. Ahogy mondom, egy áltag a sok közül. Azt gondolhatnám, bennem van a hiba, mert valami kivetnivalót, unszinpatikusat sugallok...de mégsem hiszem azok után, hogy pár mondat után egy idegen felkínálja magától azt, amit más reszketve félt.

Igen, itt a változás ideje...fogadkozhatnék, hogy : nem , ezentúl én sem , én is ilyen leszek...tudja csak meg más is, milyen érzés volt...de hát a harag és a bosszúállás rossz tanácsadó, és ha az jön utánam, aki tegnap pofán vágott, annak sem fogom azt mondani, hogy de már szendvedj te is ! érezd csak azt, amit én ! Lehet, hogy naiv vagyok, és hiszékeny...meg mit tudom én még mi, de ma valami egészen mást fogadtam meg magamban, magamnak . Eddig sem vártam csodákat az emberektől, de ezután csakis magamra számítok. Nem csak a kertembe ültetek virágokat, de lelkembe is vetek pár magot, hogy mikor eljön az idő, legyen mit learatni,ha nem ad senki ennem, akkor is jól lakhassak, legyen tartalék, legyen illat körülöttem, ha virágba borul lelkem kiskertje...