Mese az erdőről...

 

"Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él.

A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék.

Énekeltek a madarak és mesélt a forrás, a visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhájában, és lógatta a lábát.

 

Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.

Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen.

Ahogy a fák alá belépsz, és felreppen előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

 

Meghallhatod, ahogy a szelő a fák között oson, és a fák suttogva beszélnek.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád.

A patakot is meghalhatod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről.

 

Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott látod még a harmatot, ahogyan megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.

És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.

Nem tudod, hogy ez az, mert az Angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincsekkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az emberek számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség."

 Wass Albert