A fekete zongora...

 

Magányosan álldogált az ebédlő közepén és semmit sem látott. Egy óriási fehér lepedőt terítettek rá, hogy ne szállja be a por.

 A ház zongoristája egy igen nagy tehetség volt. Gyönyörűen tudott  bánni vele.

Ó, azok a csodás esték! Mozart, Bach és Schubert zenéjét játszotta. Ilyenkor majdnem elolvadt örömében.

 De valaki felfigyelt rá, és meghívta  egy bécsi koncertre. Azután már csak a ruháiért jött haza, és úgy döntött ott folytatja a zenetanulást. Soha senki nem nyúlt hozzá, csupán a lepedőt szokták kirázni, de ismét lefödték .

  Egy esős napon vendégek érkeztek a házhoz. A zongorista testvére, két kamasz fiával. Berontottak az ebédlőbe, lekapták a lepelt róla. Éppen hogy csak felocsúdott az ijedségtől, mikor a két kölyök eszméletlenül elkezdte püfölni a billentyűit. Sírt, könyörgött, hogy hagyják már abba, fáj neki ez a bánásmód, de senki nem hallotta a könyörgését. A szülők is felfigyeltek az éktelen lármára, és siettek , hogy megnézzék mi is ez a hangzavar?. Nagymama , a ház lakója, szomorúan simitott végig a fekete , kopott zongora fedelén, majd így szólt.

- Évek óta nem játszik rajta senki, s ráférne már  a festés is az ebédlőre. Holnap szólok két erős férfiank, és felvitetem a padlásszobába.

 A vendégek este elmentek, és másnap a zongorát csakugyan felvitték a padlásszobába, de elfelejtették a  nagy siettégben letakarni. Pontosan az ablak alá helyezték, hogy ne legyen útba. Most már mindent láthatott, ami a ház előtt történt.

 Reggelenként napsütés melegítette fekete fedelét,  kinyilt számára a kinti világ.

 Évek teltek el, s ő magányosan éldegélt oda fönn, távol mindenkitől.

   Egy májusi reggelen autó dudálásra  ébredt. Kitekintett az balakon,  látta, hogy egy autó áll meg a ház előtt. Először nem ismerte  meg a zongoristát, kedves társát, annyira megváltozott. Egy csinos hölgy szállt ki a másik oldalon, karján egy óriási kosár, tele virágpalántákkal....nefeleljcsek, százszorszépek, árvácskák.

A vendégek nem egyedül érkeztek, két coffos lány követte őket a járdán. Hajuk ragyogott a reggeli napsütésben.

 A zongora elkezdett álmodozni.Behunyta a szemét, és hallani vélte a régi melódiákat, billentyűin érezte a zongorista ismerős ujjait.

 Eltelt egy egész nap, és ő türelmetlenül várta , hogy történjék már valami, mert tudta, érezte, hogy valami megváltozott, hogy számára még tartogat valamit a sors.

Másnap reggel a fiatal hölgyet pillantotta meg elsőnek...már nem volt rajta az a tegnapi csinos ruhája, de így is nagyon tetszett a zongorának. Elmosolyodott, mikor meglátta sötétkék kertésznadrágját, meg a sok virágot. Egy ásót hozott, és fellazitotta a földet.

A zongora régen nem látott már ilyent. A kertész ugyan szokott  jönni  hetetne, de ő csak füvet vágott, no meg locsolt a nagy melegbe, s már sietett is el innen.

 De ez itt valami más-gondolta magában. Csakhamar egy kicsike virágszőnyeg lett a gyep közepén, tarka , illatozó kis fejecskékkel.  Nem győzött csodálkozni a változáson...de egyszer csak csilingelő gyermek kacagásre lett figyelmes.

- Első, első !- kiáltotta egy vékonyka kislányhang, s azzal kivágódott a padlásszoba ajtaja.

- Nem ér a nevem, káposzta a fejem - kiáltotta a másik nevetve, de ahogy megpillanotta  a zongorát, megállt a tekintete rajta.

  - Apa régi zongorája !

 

 ...folyt .köv.