Csak posta voltál...

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad

nehezét únja s rímét ismeri:

marad-e rajta valami magadból,

vagy csak az utcán cipődre ragadt por

amit emlékül továbbadsz neki?

.

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át

naponta többször hogy már, azt hiszed,

minden ház lelked mély szineit itta

s lelked rongyait lengi mindenik fa

s a sarki szél is tégedet sziszeg,

.

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sírtál

mint gramofonba mely megőrzené:

miről beszélnek? Régibb otthonodról

s a vad hegyekről, melyek alul egykor

közéjük jöttél, s amelyek felé

.

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy

Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

Babits Mihály