Ebben a részletben Dorian felfedi titkát a festőnek...
...nagyon jól ismerlek, és képtelen vagy ilyesmire. De ismerlek-e? Hátha nem is ismerlek téged? Mielőtt erre felelnék, látnom kell a lelked.
- Látnod kell a lelkem? - hebegte Dorian Gray, s felkelt a kerevetről, és majdnem elfehéredett a félelemtől.
- Igen - felelte Hallward komolyan, hangjában valami mély zengésű szomorúsággal -, látnom kell a lelked. De ezt csak Isten láthatja.
A fiatalember ajkáról keserű, gúnyos nevetés fakadt föl.
- Majd te is látod, ma éjszaka! - kiáltott, fölkapva egy lámpát az asztalról. - Jöjj: ez a te műved. Miért ne néznéd meg? Aztán mindent elmondhatsz a világnak, ha kedved tartja. De senki sem hisz neked. Ha pedig elhinnék, annál jobban szeretnének engem. Én jobban ismerem ezt a kort, mint te, bármennyit is karattyolsz róla. Jöjj, majd elmondom az egészet. Te eleget beszéltél már romlottságról. Most lásd szemtől szembe.
Őrült hetykeség volt minden szavában, melyet kimondott. Lábával gyerekesen, féktelenül toporzékolt a padlón, amint szokott. Borzalmas örömet érzett a gondolatra, hogy valaki más is megtudja titkát, s arra az emberre, ki arcképét festette, s oka volt szégyenének, egész életében ránehezedik majd förtelmes emlékezete annak, amit művelt.
- Igen - folytatta, közeledve hozzá, keményen belenézve meredt szemébe -, majd megmutatom neked a lelkem. Majd meglátod azt, amiről azt hiszed, hogy csak Isten láthatja.
Hallward visszatorpant.
- Ez istenkáromlás, Dorian - kiáltotta. - Ne mondj ilyent. Ez iszonytató, és nincs semmi értelme.
- Azt hiszed? - és újra nevetett.
- Tudom. Amit ma este mondtam neked, azt a te érdekedben mondtam. Hiszen tudod, mindig jó barátod voltam.
- Ne érj hozzám. Fejezd be, amit mondani akarsz.
A festő arcán a fájdalom torz vonaglása cikázott át. Pillanatig várt, és heves szánalomérzés ragadta meg. Végre is mi joga van beletekinteni Dorian életébe? Ha csak tizedrészét is elkövette annak, amiről suttognak, mennyire szenvedhetett! Basil most kiegyenesedett, a kandallóhoz ment, és megállapodott itt, nézte a lángoló hasábfákat, dérszerű hamujukat, a lihegő tűzmagjukat.
- Várlak, Basil - szólt a fiatalember, kemény, tiszta hangon.
Basil megfordult.
- Ezt akarom mondani neked - kiáltott. - Felelned kell azokra a rettenetes vádakra, melyeket felhoznak ellened. Ha azt mondod, hogy elejétől végig szemenszedett hazugságok, hiszek neked. Cáfold meg, Dorian, cáfold meg! Hát nem látod, mit szenvedek? Jaj, istenem, ne mondd, hogy rossz vagy, hogy romlott vagy, hogy gyalázatos vagy!
Dorian Gray mosolygott. Ajkát megvetőleg biggyesztette el.
- Jöjj fel, Basil - szólt nyugodtan. - Naplót írok az életemről minden áldott nap, és sohasem hozom ki a szobából, melyben írtam. Ha feljössz velem, megmutatom.
- Veled megyek, Dorian, ha akarod. A vonatomat úgyis lekéstem. Sebaj. Majd holnap utazom. De ne kívánd, hogy ma éjjel valamit is elolvassak. Csak nyílt feleletet akarok a kérdésemre.
- Ezt is megkapod ott fönn. Itt nem adhatom meg. Nem kell sokat olvasnod.
*
Kiment a szobából, és fölfelé indult a lépcsőn, Basil Hallward pedig a sarkában. Csöndesen lépkedtek, amint éjjel ösztönösen nem verünk zajt. A lámpa babonás árnyakat vetett a falra és lépcsőre. Rebbenő szél zörgette az ablaktáblákat.
Mikor a lépcső legfelső pihenőjére értek, Dorian a lámpát a földre tette, kivette kulcsát és megforgatta a zárban.
- Hát meg akarod tudni, Basil? - kérdezte halk hangon.
- Meg.
- Örülök - felelte mosolyogva. Aztán kissé nyersen tette hozzá. - Te vagy a világon az egyetlen ember, kinek mindent joga van tudni rólam. Sokkal több közöd van az életemhez, mint magad is sejted - fölemelte a lámpát, ajtót nyitott s bement. Hideg léghuzam fújt, s a lámpa pillanatra piszkos-narancsos lánggal lobogott fel. Összeborzongott.
- Csukd be magad mögött az ajtót - suttogta, és a lámpát az asztalra tette.
Hallward döbbent arccal nézett körül. A szobán látszott, hogy évek óta nem laktak benne. Egy avítt flamand faliszőnyeg, egy elfüggönyözött kép, egy ódon olasz cassone - mindössze ez volt benne s egy szék, és egy asztal. Mikor Dorian Gray meggyújtott egy félig elégett gyertyát, mely a kandalló párkányán állott, Basil látta, hogy az egész szoba tele van porral és a faliszőnyeg lyukas. Egér surrant a faburkolat mögé. A penész nyirkos illata terjengett.
- Hát azt gondolod, Basil, hogy csak Isten látja a lelkünket? Húzd el azt a függönyt, és nyomban látod majd az én lelkemet.
A hang, mely beszélt, hideg volt, kegyetlen.
- Megőrültél, Dorian, vagy ugratsz? - szólt Hallward, homlokát ráncolva.
- Nem akarod? Akkor magam teszem meg - mondta a fiatalember; s a függönyt letépte rúdjáról és földre dobta.
A borzalom kiáltása harsant a festő ajkáról, amint a lámpa világításában megpillantotta a vásznon a förtelmes arcot, mely reávigyorgott. Volt valami a kifejezésében, ami undorral és iszonnyal töltötte el. Szent isten! Dorian Gray tulajdon arcát látta! A borzalom, az ismeretlen borzalom még nem tarolta le teljesen csodálatos szépségét. Még mindig maradt valami arany a gyérülő hajon s valami skarlát az érzéki szájon. A vizes szem megtartott valamit kedves kékségéből, a nemes ívek még nem tűntek el teljesen a metszett orrcimpákról és a rajzos nyakról. Igen, maga Dorian Gray volt. De ki festette ezt? Basilnek úgy tetszett, hogy felismerte saját ecsetvonását, s a keretet is maga tervezte. A gondolat szörnyűséges volt, és félni kezdett. Megragadta az égő gyertyát, a festmény felé emelte. Bal oldali sarkában volt tulajdon neve, világos bíborral, nagy betűkkel pingálta oda.
Ocsmány paródia volt, hitvány, nyomorult karikatúra. Nem, ezt ő nem festette soha. De azért mégis saját festménye volt. Ezt tudta, és úgy érezte, mintha tüzes vére egyszerre merev jéggé dermedne. Az ő saját festménye? Mit jelent ez? Miért változott meg? Megfordult és egy beteg ember szemével tekintett Dorian Grayre. Szája rángott, és kiszáradt nyelve egyetlen tagolt szót sem tudott kihozni. Tenyerével végigsimította homlokát. Nedves volt a ragadós izzadságtól.
...részelt, Oscar Wilde : Dorian Gray arcképe
Utolsó kommentek