Jégcsap király

Jégcsap, a nagy király elhatározta,

Hogy betör a világba, és megnősül.

Mindjárt fel is kerekedett, útra kelt,

És eljött hozzám, nem kímélt meg:

Az ereszem alatt megpihent, letelepedett.

Itt várja napok óta az ismeretlen arát,

Ki tudja már mennyi ideje, álmai asszonyát.

Ahogy ott ült, üldögélt, egyszer csak mi történt?

Kisütött a nap. Jaj, istenem, oda a tél?- de félt:

Ó nem, pár cseppet fogyott ugyan, de kitartó

Odaadó király ő, fel nem adhatja a csatát,

Csüngőn csengő jeges úr, növeli hatalmát,

Hiszen ereszemet mostantól már ő uralja,

Azt is meghódította, az is, az ő birodalma.

Vár és vár, hátha megpillantja végre őt,

A nőt, kit szeretni tudna, ki felesége volna...

Ki elkísérhetné őt az igazi jéglakodalomba.

Leselkedem, vitázom vele, néha kimegyek,

Megnézem ott van-e még? De sajnos, igen.

A csodába, megnősülhetne már végre...

Ám a menyasszony nem jön mégsem.

Késlekedik, igazán siethetne pedig...

Mire vége lesz a szertartásnak,

Hát már megint beesteledik, és akkor

Itt maradnak a házam táján végleg...

Na, ne már, ahhoz szavam nekem is lenne,

Nem hagyom, csak menjen haza őkegyelme!

Az éjszaka hatalmas szél kerekedett,

Reggelre hóval lepte be az ereszemet.

A jégcsap, csel-csap, alig tarthatta magát

Ott fent az ereszembe kapaszkodva, de megállt,

Nem tört le, szívét a szél sem törte össze...

Nyögdécselt, reccsent, szilánkok hullottak belőle,

S mégis maradt, kitartóan ágaskodik,

Incselkedik velem, szemtől-szembe.

Fuss előlem! Letörlek te álnok!

Vitázom vele reggelente, de sajnálom:

Így tovább állhat ott, jege tovább nőhet,

Míg a nap meg nem erősödik olyannyira, hogy

Elvegye őkelme kedvét a nősüléstől végre.

Dezső Ilona Anna