Jégcsap király
Jégcsap, a nagy király elhatározta,
Hogy betör a világba, és megnősül.
Mindjárt fel is kerekedett, útra kelt,
És eljött hozzám, nem kímélt meg:
Az ereszem alatt megpihent, letelepedett.
Itt várja napok óta az ismeretlen arát,
Ki tudja már mennyi ideje, álmai asszonyát.
Ahogy ott ült, üldögélt, egyszer csak mi történt?
Kisütött a nap. Jaj, istenem, oda a tél?- de félt:
Ó nem, pár cseppet fogyott ugyan, de kitartó
Odaadó király ő, fel nem adhatja a csatát,
Csüngőn csengő jeges úr, növeli hatalmát,
Hiszen ereszemet mostantól már ő uralja,
Azt is meghódította, az is, az ő birodalma.
Vár és vár, hátha megpillantja végre őt,
A nőt, kit szeretni tudna, ki felesége volna...
Ki elkísérhetné őt az igazi jéglakodalomba.
Leselkedem, vitázom vele, néha kimegyek,
Megnézem ott van-e még? De sajnos, igen.
A csodába, megnősülhetne már végre...
Ám a menyasszony nem jön mégsem.
Késlekedik, igazán siethetne pedig...
Mire vége lesz a szertartásnak,
Hát már megint beesteledik, és akkor
Itt maradnak a házam táján végleg...
Na, ne már, ahhoz szavam nekem is lenne,
Nem hagyom, csak menjen haza őkegyelme!
Az éjszaka hatalmas szél kerekedett,
Reggelre hóval lepte be az ereszemet.
A jégcsap, csel-csap, alig tarthatta magát
Ott fent az ereszembe kapaszkodva, de megállt,
Nem tört le, szívét a szél sem törte össze...
Nyögdécselt, reccsent, szilánkok hullottak belőle,
S mégis maradt, kitartóan ágaskodik,
Incselkedik velem, szemtől-szembe.
Fuss előlem! Letörlek te álnok!
Vitázom vele reggelente, de sajnálom:
Így tovább állhat ott, jege tovább nőhet,
Míg a nap meg nem erősödik olyannyira, hogy
Elvegye őkelme kedvét a nősüléstől végre.
Dezső Ilona Anna
Utolsó kommentek