"Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"

(Ancsel Éva)

...holnap ha felszálltok a villamosra, nézzetek jól körül, kinek mit is rejt a kabátja, mert nem hiszem , hogy ilyen nyitott módon elárulják igazi valójukat...:)

...vannak emberek, akik rögtön észreveszik őket...:)

.

(részlet Kosztolányi Dezső : Esti Kornél-jából )

Esti egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást...

...Végre messze-messze a ködben feltűnt a villamos sárga fény-szeme.

Fel akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, barátságtalan hangok rivalltak rám: „Megtelt."

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Semmi okom sem volt a finnyáskodásra. Úgy fáztam, hogy a fogaim összekocódtak.Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtő.Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s magam is egy láthatalan bogyója lettem......közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törődtem én ekkor ilyesmivel.Büszkeség dagasztott, hogy idéig jutottam. Leülésről természetesen szó sem lehetett. Az ülők kiváltságos társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták őket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, amely fokhagymás, gyomorsavas leheletktől, beszüremkedő téli ködből, ruhák áporodott kigőzléséből verődött össze.

E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán annyira megundordtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemről, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nőt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszőr nyakbavetővel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerű arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban , az állati pofák között, a dögletes levegőben őt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között . Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott a tekintetünk.Ettől kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mindha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Engedte , hogy nézzem őt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a beteg abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórteremben, hogy a szenvedők mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem veszettem el végleg a harci kedvemet.

Egy negyed óra múlva már ülőhelyet is kaptam a padon, melyet réztámazkodok mértek ki négy utas számára.Egyenlőre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegőben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A körülöttem ülők ronda nyárspolgárok voltak, belefészkelték magukat vastag bundájukba és szerzett jogaikba, melyekből semmit sem akarak elengedni. Én beértem azzal , amit adtak.Nem követelőztem.Tettettem,hogy nem veszem észre silány dölyfüket. Úgy vislekedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberk ösztönösen gyűlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsájtanak egy zsáknak, mint egy embernek.

...Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvesztettem mindörökre.

Sóhajtottam egyet.Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak a lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.