Mintha az egész életünk nem az árnyékos oldalon volna... (AP Photo/Vadim Ghirda)
Gondoltuk, hogy talán az ilyen népies dolgok, a népzene, a leányszoknyák galaxis-pörgése majd visszahozza a papit közénk.
u u u
Van valami a nagypapival. Legtöbbször csak néz kint az udvaron, mint a falnak támasztott trágyázóvilla. Nagyanyóval is beszéltünk már róla, hogy valahogy újra fel kellene tekerni a hangerőt nagypapi lelkében, mielőtt teljesen beleveszik önmaga kihűlt bányatavába. Utóbbit csak azért mondom így, mert egyszer a papi mondta a világra, hogy olyan, mint egy langyos bányató, ahol dinamittal horgásznak a pogányok. Kérdeztem aztán személyesen is, mint unoka, hogy mi van vele, remélve: látja rajtam a belőle is fakadó generációt, tehát a jövőt. Hogy látja rajtam a reményt, a genetikai továbbhaladást is, ha kövér, ha lábszagú is, ha rögös, gáncsos is, de az utat. Végül azonban csak sóhajtott, hogy az élet nem sztráda, ahol lézeres sebességmérővel mérnek az angyalok, hanem hogy leginkább árokszél, törött kútgyűrű, kétkezi aknamunka. Valószínűleg látni vélte rajtam a tanácstalanságot, leültetett maga mellé, mondván, meg szeretné nekem tanítani, hogyan kell nézni úgy órákon át a baromfiudvart, hogy közben a világot lássad, az univerzum kéklő ködeit, Istenkét, ahogy tekeri a hangerőt a csillagokra, amiket angyalok tüsszentettek az égnek boltozatára.
u u u
Amikor így beszél, mindig meghatódom, a templomban se mondanak ilyeneket, ott is csak az van, hogy bűnös vagy. Ez az alapszitu: bűnös vagy. Nem mondom, nagypapi sem volt gyerekkorában egy mézzel kikent IFA-karburátor, pláne nem volt vattacukorból a szíve, de az, hogy bűnös, az azért túlzás lenne. Jó-jó, ki nem gondol néha illetlenségekre, pontosabban, bátrabb, merészebb dolgokra. Mindenkiben ott lakik a kisördög, hogy néha összefossa a lélek egy távolabbi sarkát, hoppáré. Nézd el, kérlek nekem. Nagypapi is csak úgy el szokott nézni, mikor mondja a rádió a vihart, recsegi a kormányprogramot, vízállásjelentést, vagy éppen tör kifelé a nyári vihar. Újabban kifejezetten kedveli a viharokat, dörög kettőt, és már siet, csoszog is ki a sámlival az udvarra. Leül és vigyorog, mint akit fényképeznek. Nagyi szerint legalább megspórolják a fürdést, nem kell annyi szappant elkenni a nehéz szőrökön, durva végtagokon. Ázik csontig a mosolygó nagypapi, folyik róla a lé szépen a disznóól alá, ez a miniatűr nehézszagú Amazonas.
u u u
Nagymamit kértem, miközben mosogatott, mondja ki hangosan, amire gondol. Azt mondta miért is ne, mire is gondolna már negyven éve minden mosogatáskor. Csak erre a rozzant öregemberre. „Kiülni kis sámlira az udvar árnyékos részére, mintha ez az egész falu, az egész életünk nem az árnyékos oldalon volna, ahová Isten is csak néhanapján világít be zseblámpával, teliholddal, karbidszemű angyalokkal. Túrni egész nap a langyos, nehéz, keserű fülzsírt hurkapálcával, százas szöggel, bicikliküllővel. Csak ez megy a papinak. Az udvarra kiülés, a ká kiülés." És hozzátette még a nagyi, hogy papi ilyenkor kicsit kiül a megszokott világból is, a hétköznapokból, kolbászszagból, a disznók alatti szaft súlyából (mely nem csekély).
u u u
Gondoltuk, hogy talán az ilyen népies dolgok, a népzene, a leányszoknyák galaxis-pörgése majd visszahozza a papit közénk. Kérdeztük a szomszéd állatorvost is, ha már ilyen tanult ember lakik mellettünk, hogy szerinte mit lehetne még kihozni a papiból. Ő javasolta a folklórt mint menekülési útvonalat, mint vészkijáratot, tűzlétrát, kirobbanó légzsákot. Hogy szerinte ez kell a papinak, hegedűszó, rámás csizma, ha csak nézni is, öregember nem biturbó. Elég, ha csak a színpadon táncoló ifjakat nézi, és gondol a régi szép időkre, mikor még nagymamival együtt sírtak, együtt nevettek, szaggatták a közös nokedlit, csinálták a közös tüzet, a közös gyereket, kutyaólat, tanácsi hitelt házra, autóra, kislibákra. Gondolni szépen arra, mikor a szerelem úgy járt-kelt bennük, mint egy nagy tehervonat, megrakva marcipánnal, tejszínhabos szalonnával.
SZÁVAI ATTILA
Utolsó kommentek