Lewis Houghton (ő Lacy férje) a szokások rabja. Minden reggel öt óra harmincöt perckor felkel, aztán lemegy az alagsorba, és tréningezik egyet a futógépen.Zuhanyozás után megeszik egy tál müzlit, miközben átfutja az újságot.Mindig ugyanazt a zakót veszi föl, aká hideg van, akár meleg. Az egyetemi parkolóban mindig ugyanoda áll be a kocsival.

Egyszer megpróbálta matematikailag formulázni a szokások kihatását a boldogságra, és érdekes eredményre bukkant: az ismerős ,meghitt dolgok által szerzett öröm vagy csökkentette, vagy növelte az a tény, hogy az illető mennyire rugalmas, hogyan áll a változásokhoz. Vagyis másképp fogalmazva ..(Lacy mindig ezt mondogatta neki:"egyszerűbben Lewis, egyszerűbben!") minden emberre , aki hozzá hasonlóan szerette a kényelmes, bejáratott, megszokott dolgokat, jut egy másik ember , aki meg ettől szenved,fojtogatónak érzi a szokásos ismétlődést. Utóbbi esetben tehát a komforthányados negatív szám lett, és a szokások elvettek a boldogságérzetéből.

Nyilván ez van Lacynél is, gondolta, aki úgy járkál a házban , mintha még sohasem látta volna , hallani sem akart arról, hogy visszamenjen dolgozni. „Hogy képzeled, hogy most más gyermekeivel tudnék törődni?" - érvelt.

Lacy azt hajtogatta, hogy tenniük kéne valamit, de Lewis nem tudta, hogy mi lehetne az.. És mivel sem a feleségén , sem a fián nem tudott segíteni, úgy döntött , akkor saját magán próbál segíteni. Peter vádemelése után öt napig otthon maradt, azután a hatodik nap reggel berámolt az aktatáskájába, megette a müzlijét, és elment dolgozni.

Az egyetemre menet a boldogság egyenletén gondolkozott.Nagy sikerének egyik kulcsa (a megállapítás, miszerint B - Va/Vá, azaz a boldogság egyenlő a valóság és a vágyak hányadosával ) azon az univerzális igazságon alapul, hogy az embernek mindig vannak vágyai, mindig számít valami jóra, mindig törekszik afelé, ami meg fog történni. Vagyis a vágyak mindig valós számként jelennek meg, hiszen nullával nem lehet osztani. A történtek fényében azonban meglehet, ezt a képletet át kell gondolni újra... A matemetika csak egy darabon kisérheti az embert, aztán mintha megállna a tudomány. Éjszakánként, amikor Lewis éberen meredt a plafonra, és tudta, hogy Lacy is csak színleli az alvást, Lewis arra a következtetésre jutott, hogy az ember elérheti azt az állapotot, hogy már ne legyenek se vágyai , se elvárásai az élettel szemben. Ha ez sikerül, az ember például akkor sem gyászol, ha elveszíti első gyermekét.Aztán, amikor a másodikat bebörtönzik tömeggyilkosságért, meg sem rezdül. Az ember mégis csak tud nullával osztani. Ez a nulla létezik - éppen olyan , mint a mély űr, amely az ember szíve helyén keletkezik.

Ahogy betért az egyetemi városba, Lewis máris jobban érezte magát. Itt ő nem egy lövöldöző apja, és soha nem is számított apának. Ő itt Lewis Houghton , a közgazdaságtan professzora. Itt még kézben tartja, uralja a dolgokat; itt nem kell gyanakodva figyelnie munkája végtermékét , a kutatását, hogy mikor kezd szétbomlani, megsemmisülni.

Szobájába érve Lewis éppen előhúzta papírjait az aktatáskájából, amikor a tanszékvezető bedugta fejét a nyitva hagyott ajtón. Hugh Marcquarie nagydarab pasas volt - a diákok Mr.Akváriumnak hívták a háta mögött - aki nagy élvezettel töltötte be a főnöki posztot. - Houghton! Hát te mit keresel itt?

- A legutóbbi nyugta szerint még itt dolgozom,és még fizetek is - próbált Lewis viccelni, ami sohasem ment neki túlzottan. Legfeljebb véletlenségből tudott egy -egy poént mondani néha.

- Hugh bejött a szobába.- Te jó ég , Lewis, nem is tudom mit mondjak...

Lewis tökéletesen megértette Hugh-t, hiszen még ő maga sem tudja, hogy mit kéne mondania ebben a helyzetben. A gyászra van előre nyomott, kíszes kártya: van a házikedvenc kimúlására vagy arra az esetre, ha az embert kirúgják a munkahelyéről. Arra persze nincs vigaszformula, ha az ember gyereke éppen megölt tíz embert...

- Már éppen fel akartalak hívni. Lisa át akart vinni egy kis süteményt.....Lacy hogy van?

Lewis feljebb tolta a szemüvegét az orrán.- Ó, hát tudod...

Megpróbálunk normalizálódni, amennyire csak lehet.

Amikor ezt mondta, az életét úgy látta maga előtt, mint egy grafikont. A normalitás vonala megy-megy, egyre csak nyújtózik a tengelye felé, de hiába, nem éri el.

Hugh elült a Lewis asztala mögötti székre, ahová olykor a diákok szoktak lezuttyanni, ha szükségük volt egy kis eligazításra a mikroökonómiában.

- Lewis, vegyél ki egy kis szabadságot- indítványozta.

- Köszi Hugh, nagyon rendes vagy. - Lewis a táblán lévő egyenletre pillantott, amelyet még korábban firkantott oda.- Most éppen arra van szükségem, hogy itt legyek. Mert akkor nem arra gondolok, hogy haza kell mennem...felkapott egy darab krétát, és hosszú , élvezetes számsort kanyarított a táblára,amitől egészen megnyugodott.

Tudta, hogy különbség van aközött, hogy az embert valami bolgoggá teszi, és aközött, hogy valami nem teszi boldogtalanná.

A trükk éppen abban van , ha az embernek sikerül elhitetnie saját magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Hugh Lewis karjára tette a kezét, leállítva őt az írásban.- Talán rosszul fejeztem ki magam. Nekünk van szükségünk arra, hogy most szabadságot vegyél ki.

Lewis értetlenül bámult rá.- Ó, izé , vagy úgy...Értem- mondta, pedig nem értette. Ha ő hajlandó rá,hogy függetlenítse egymástól a szakmai és az otthoni életét, akkor az egyetem miért nem képes erre?

Hacsak...

Vagy talán eredendően ő követte el a hibát? Ha az ember bizonytalan az apai döntéseiben, akkor talán meg tudja ezeket a bizonytalanságokat erősíteni a szakmai kompetencia ragasztószalagjával? Vagy netán ez a megjavított réteg még mindig túl vékony, papírszerű, amely nem bír el ekkora súlyt?

-Csak egy kis időre- mondta Hugh.- Ez lenne a legjobb...

Legjobb? Kinek?-gondolta Lewis, de nem szólalt meg. Aztán hallotta Hugh mögött csapódni az ajtót.

Amikor a tanszékvezető elment, Lewis megint felvette a krétát. Az egyenletre bámult, mígnem a számok összefolytak a szeme előtt. Akkor elkezdett szélsebesen írni megint a táblára.Hát miért nem jött rá korábban.....? Mindenki tudja már, hogyha a valóságot elosztod a vágyakkal, akkor megkapod a boldogsághánydost. Ha viszont fordítva csinálod (a vágyakat osztod a valósággal) akkor nem a boldogság ellenpárját kapod....hanem a reményt - ébredt rá Lewis.

Ez nem más, mint a színtiszta logika, fűzte tovább: ha a valóságot adottnak vesszük, akkor a vágyaknak nagyobbaknak kell ennél lenniük, hogy megteremtődhessen az optimizmus.Másrészt viszont igaz, hogy a pesszimista olyasvalaki, akinek vágyai kisebbek a valóságnál, mint az egyre kisebb törtszámok az osztáskor. Az emberi lét alapja, hogy ez a szám a nulla felé közelít, de sose éri el - a reményt sosem adjuk fel, ugye? Visszajön csőstül, ha muszáj.

Lewis hátrább lépett a táblától, szemügyre vette, mit írt. Aki boldog, annak nincs szüksége a változásra, tehát nem is reménykedik. Egy optimista viszont igen, mert hinni akar abban, hogy a jelenlegi valóságnál már csak valami jobb következhet.

Vajon vannak kivételek is a szabály alól? A boldogok is reménykedhetnek? A boldogtalanok valaha is elvetik annak a reményét, hogy a dolgok jobbra fordulhtnak?

És ettől Lewisnek eszébe jutott a fia.

A tábla előtt álva sírni kezdett, kezét , ingujját belepte a finom krétapor.Mintha kísértetté vált volna.

Jodi Picoult...Tizenkilenc perc...részlet a könyvből...