Álmok Apámtól (Dreams from my Father)

.....igaz, kissé hosszú....de megéri elolvasni ezt a részletet ....nem vagyok egy könnyező fajta, de ettől nagyon elérzékenyültem....

....most vagy jól " tálalta "....vagy Isten tudta, hogy kinek is adja ezt a bárosnyszéket most Amerikában....döntsétek el ti....

.....kíváncsi vagyok mindenki véleményére, aki végigolvasta....:o

Barack Obama: Az apámról, a feleségemről, a gyökereimről

Barack Obama történelmet írt: ő az első fekete férfi, akit az Amerikai Egyesült Államok elnökévé jelöltek. Életrajza egyik fejezetében arról ír, hogyan értette meg apját, aki elhagyta őt, hogyan tért vissza ősei földjére, Kenyába, és hogyan ismerte meg imádott feleségét.

Mélységesen megváltoztatott a felismerés, amikor rájöttem, hogy apám alkoholistaként halt meg. Cserben hagyott, nem tartotta be ígéretét. Ahogyan korábban azt éreztem, hogy fel kell nőnöm az elvárásaihoz, most úgy gondolom: helyre kell hoznom a hibáit. A hibái természete azonban nem volt világos számomra. Nem tudtam olvasni a jelekben, amelyek arra figyelmeztettek, hogy kerüljem el azokat a buktatókat, amelyeket ő nem tudott.

Követnem kellene őt abban a borzalmas, lefelé ívelő spirálban, amibe apám belekerült? Hogy ez így történt, azt afrikai féltestvérem, Auma tette világossá számomra. Ő azt mondta nekem, hogy az Öreg - így neveztük apámat - abban a 15 évben, amikor nem találkoztam vele, lecsúszott. Nyomorult ember lett belőle, annak ellenére, hogy - akkoriban, amikor anyámat feleségül vette - a Harvardon tanult.

Kétéves voltam, amikor elhagyta anyámat. Azután csak egyszer láttam - tízéves koromban. Eljött Kenyából, hogy meglátogasson. De le kellett mondanom mindarról, amit ezek alapján képzeltem róla.

Összezavarodtam, depressziós voltam és a közösségi munkába vetettem magam Chicago déli kerületének feketék lakta nyomornegyedében. Tinédzser korú lányanyákkal foglalkoztam. Mind azt kérdezték, miért nem nősültem még meg. „Még nem találtam meg a megfelelő nőt" - válaszoltam. Ezektől a kérdésektől mindig elpirultam.

Az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltje két éves volt, amikor idősebb Barack Obama elhagyta a családot.

Az igazság az volt, hogy miután rájöttem, ki is volt az apám valójában, mélységes űr keletkezett bennem, amit a közösségi munkával eltöltött rengeteg idő sem tudott kitölteni. Jelentkeztem a Harvardra, hogy jogot tanuljak. Olyan dolgot akartam tanulni, ami valódi változást hoz az életembe Chicago elhagyatott utcáin.

Először azonban vissza kellett térnem Afrikába, hogy megkeressem a gyökereimet. Auma volt az idegenvezetőm. Meglátogattuk apám harmadik feleségét, az amerikai születésű Ruth-t. Két fia született apámtól, Mark és David. Mark orvosnak tanult egy amerikai egyetemen. David néhány évvel korábban egy autóbalesetben hunyt el.

Ruth megmutatta nekem a családi fotóalbumot. Ott voltak a nevelt gyermekei: Auma és Roy - apám elvette őket kenyai anyjuktól. Magasak és sötét bőrűek voltak, csupa láb és csupa szem. Őket ölelte a két kisebb gyerek. Vidám képek voltak, és nagyon meghittnek tűntek. Mintha egy másik univerzumban találtam volna magam. Korábbi álmaimat láttam valóra válni, amikor azt képzeltem, hogy anyám és én az Öreggel együtt visszatérünk Kenyába. A vágyat, hogy a szüleim, a testvéreim és én egy tető alatt legyünk.

A felismerés, hogy milyen kemény élete volt, elszomorított.

Találkoztam más rokonaimmal is, akik elmesélték: az apámat kilenc éves korában elhagyta az anyja - egyszerűen kisétált az ajtón, és feleségül ment egy férfihoz. Apám és a nővére az éjszaka közepén elindultak, hogy megkeressék az anyjukat. Két hétig egyedül voltak, aztán az apjukhoz kerültek.

Elmentem az Öreg sírjához. Éreztem, hogy körülöttem minden - a kukoricaföldek, a mangófák, az ég - bezárul. Magam előtt láttam kilenc éves apámat - éhesen, fáradtam - ahogyan elveszett anyját keresi.

Sokáig időztem a sírjánál, és sírtam. Amikor végre elfogytak a könnyeim, megnyugvást éreztem. A kör bezárult. Felismertem, hogy ki vagyok, mi a dolgom. Felismertem, hogy az életem Amerikában - a fekete élet, a fehér élet, az elhagyottság érzése, amit kisfiúként éreztem - kapcsolatban állt azzal, ami az óceán túlpartján történt. A fájdalom, amit éreztem, az apám fájdalma volt.

Hazatértem és elkezdtem a Harvardot, ahol három évet töltöttem szegényesen megvilágított könyvtárakban, paragrafusokat és törvényeket magolva, mielőtt visszatértem volna Chicagóba.

Ekkor találkoztam a feleségemmel, Michelle-lel. Aki csak találkozott vele azt mondta róla: figyelemre méltó. Igazuk volt. Michelle okos, vidám, és nagyon bájos. Emellett nagyon szép is.

Barack Obama nagyszüleivel, Stanley és Madelyn Dunhammel New York-ban. Ekkor Obama méga a Columbia egyetem hallgatója volt.

1988 nyarán találkoztunk, mindketten egy nagy jogi cégnél, a Sidley&Austinnál dolgoztunk Chicagóban. Habár három évvel fiatalabb nálam, akkor már praktizáló jogász volt. Akkor fejeztem be az első évet a jogi egyetemen, és gyakornokként alkalmaztak a nyári hónapokra. Életem nehéz, átmeneti szakaszában voltam. A jogi egyetemet három év kihagyás után kezdtem el, és habár élveztem a tanulmányaimat, kétségek gyötörtek a döntésemet illetően. Végül béreltem egyet a lehető legolcsóbb lakások közül, mert csak azt tudtam megfizetni, megvettem az első három öltönyömet, az első pár új cipőmet, amiről kiderült, hogy fél számmal kisebb, mint kellene, és emiatt a következő kilenc hétben végig sántítottam.

Egy június eleji, esős napon megérkeztem a Sidley&Austinhoz. Rögtön egy fiatal ügyvéd irodájába irányítottak, aki arra volt hivatott, hogy tanácsadóként a munkámat felügyelje. Nem emlékszem az első beszélgetésemre Michelle-lel. Csak arra, hogy magas volt és bájos, és nagyon barátságos. Miután megmutatta az irodámat, azt mondta: szeretne elkölteni velem egy ebédet. Később Michelle elmondta nekem: eléggé meglepődött, amikor besétáltam az irodájába. A fotón ugyanis - amit a jelentkezési lapomhoz mellékeltem - nagyon nagynak tűnt az orrom. Michelle-nek kételyei voltak, amikor a titkárnő, aki látott engem az interjú idején, azt mondta neki, hogy okos vagyok.

"Szerintem csak lenyűgözte, hogy egy fekete férfit öltönyben lát" - mondta erről Michelle később.

De ha meg is volt lepve, Michelle ezt nem mutatta ki az ebéd alatt. Megtudtam, hogy a déli parton nőtt fel egy kis bungalóban, azon a környéken, ahol én is dolgoztam. Az apja szivattyúkezelő volt a városi cégnél, az anyja háztartásbeli. Aznap sok dologról mesélt - kivéve a férfiakat. Nagyon sokat nevettünk, és arra eszméltem, hogy egyáltalán nem siet vissza az irodába, bár, amint mondta, rengeteg dolga volt. Volt még valami más is: fény csillogott a szemében, akárhányszor csak ránéztem. Sebezhetőnek tűnt és ez valahogyan megérintett engem. Ezt a részét is meg akartam ismerni.

Obama a Harvardon.

A következő néhány hétben minden nap találkoztunk. Elvitt engem egy-két partira, tapintatosan nem vett róla tudomást, hogy a gardróbomban nincs túl sok ruha, és próbált összehozni pár barátjával is. De azt, hogy randizzon velem, visszautasította. Ez nem megengedhető, mondta, amíg a munkában ő a tanácsadóm.

"Ez csak szegényes kifogás" - mondtam neki. - Milyen tanácsot adsz nekem? Megmutatod, hogyan fénymásoljak. Javaslatot teszel, hogy melyik éttermet próbáljam ki. Nem hinném, hogy a vállalati szabályzat tiltja azt, hogy az együtt dolgozók randizzanak egymással.
Megrázta a fejét.

"Sajnálom" - mondta.

"Oké" - választoltam -. Mi legyen? Mondd meg, kivel kell, hogy beszéljek.

Végül is én győztem. Egy céges piknik után visszavitt a kocsijával a lakásomhoz, és megengedte, hogy vegyek neki egy jégkrémet az utca túloldalán. Ültünk a járdán, ettük a jégkrémet azon a forró délutánon, és elmeséltem neki, hogy amikor kamasz koromban jégkrémet árultam, nagyon nehéz volt kötényben és sapkában menőnek kinézni.

Michelle pedig arról mesélt, hogy gyerekkorában két vagy három éven át minden ételt visszautasított, kivéve a mogyoróvajat és a lekvárt.

Megkérdeztem, hogy megcsókolhatom-e? - Csokoládé íze volt.

Amerikai nagyapám, Gramps mindig úgy emlegette őt: "az az igen csinos nőszemély". A nagyanyám pedig: "az a nagyon érzékeny lány". Nála ez számított a legnagyobb dicséretnek.

Obama legfontosabb támasza a felesége, Michelle.

Az eljegyzésünk után elvittem Michelle-t Kenyában, hogy találkozzon a családom másik felével. Azonnal meghódította őket. Mint afro-amerikai, Michelle-t majd szétvetette az izgalom és az öröm, hogy ellátogathat ősei földjére. Csodálatos időt töltöttünk ott, meglátogattuk felmenőim szülőföldjét, barangoltunk Nairobi utcáin, kempingeztünk a Serengeti Nemzeti Parkban, és halásztunk Lamu szigetén. Utazásuk során Michelle hallott arról a borzasztó dologról is, hogy a kenyaiak nem irányíthatják a saját sorsukat.

Az unokatestvéreim mondták neki, hogy nagyon nehéz munkát találni vagy saját vállalkozásba fogni anélkül hogy, ne fizetne az ember kenőpénzt. A politikai aktivisták arról meséltek, hogy nem nyilváníthatják ki szabadon kritikus véleményüket a kormány tevékenységéről, mert bebörtönzik őket. Michelle láthatta, hogy milyen fojtó tud lenni a családi kötelék és a faji hűség követelte elvárások sora. Amikor úton voltunk vissza Chicagóba, bevallotta: már nagyon várta, hogy újra otthon legyünk.

"Soha nem fogtam fel, milyen is valójában Amerika" - mondta. Nem fogta fel soha, mennyire is szabad valójában - és hogy mennyire becsben tartja ezt a szabadságot.

A Trinity United Church of Christ templomban házasodtunk össze 1992 októberében. Féltestvérem, Roy nyugtatott az esküvőt megelőző próbavacsorán és a szertartás előtt. Türelmesen válaszolt ötödszörre és hatodszorra is arra a kérdésemre, hogy meg vannak-e a gyűrűk? Egy kicsit lökött rajtam, induljak már el, amikor a szobámban túl sok időt töltöttem a tükör előtt, hogy meggyőződjek arról: jól áll az esküvői öltönyöm. Végigkísért a folyosón, majd a vacsorán egy pohár puncsot emelt magasba: Azok egészségére, akik ma nem lehetnek velünk! És a boldog befejezésre!

És abban a pillanatban azt éreztem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

(fordította: Nyemcsok Éva)....forrás:http://www.delmagyar.hu