„Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha

valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki

gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az

alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti

tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan,

megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az

emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó

kép úszik benne, fák, hegyek, tájak."

(Alexandre Dumas)

Amikor bánt valami, vagy rosszkedvem van, egy pillanatra behunyom a

szemem és előveszem a gondolataimat. Gondolatokat és álmokat a

jövőről, a szerelemről, barátságról, azokról a dolgokról amikért hálás

vagyok. Előjönnek képek arról, ahogyan a nappaliban ülünk, Ő filmet

néz, én pedig olvasok, vagy arról amikor csendben nézzük egymást és

mindketten tudjuk, mit jelentünk egymás számára. Ha csak arra

gondolok, hogy mennyi minden vár még ránk, mennyi kaland és élmény,

érzem, hogy melegség fog el és nyugodt leszek.

"Kell, hogy néha behunyjam a szemem és lássam, azokat a pillanatokat,

amikor érzem, hogy élek és boldog vagyok, hogy tudjam van miért

folytatni... mindig van miért. Szeretem, hogy nem múlik el perc, hogy

ne gondolnék Rá, vagy arra, milyen szerencsés vagyok, mert

megtapasztalhatom az igaz szerelmet.

Hálás vagyok azért a barátomért, aki mindvégig kitartott mellettem,

tényleg együtt vagyunk jóban-rosszban, és biztosan tudom, hogy a

távolság soha nem választ el tőle. Ő is tudja -ha nem mondom, akkor

is- hogy nem lesz olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és ne szeretném

már.

Végül kinyitom a szemem, mosoly ül az arcomra és megyek tovább, mert

igenis megküzdöttem ezekért az álmokért, amik most kezdenek valósággá

válni, és nem hagyom, hogy bármi vagy bárki tönkretegye."

(ismeretlen ...)