Szitakötő-szerelem

Írta: Jennifer Ackerman
Fényképezte: Szentpéteri L. József

Látszólag idillikus udvarlási szokások - valójában brutális párzási rítusok. A tudomány most kezdi kideríteni, miért van ennyi kegyetlenség e rovarok szaporodásának folyamatában.

Sokan látták már bolondozásaikat tikkasztó nyári napokon. Ahogy a náddal szegélyezett tóparton a hím kék laposszitakötő a nőstényt kergeti, olyan, mintha apró villámok cikáznának. Ahogy a hegyiszitakötők hártyavékony szárnyaikon repülve lecsapnak, pörögnek, ide-oda villannak, majd egy pillanattal később, párjukra lelve együtt eltűnnek a magasban. Ahogy két ragyogó zöld karcsúacsa összekapcsolódva lebeg a sötét víztükör felett - a hím vontatja a nőstényt, hol előrerepül, majd hátrafelé, aztán egyenesen föl, olyan elképesztő ügyességgel mozogva a levegőben, amilyenről mi, helikoptereket alkotó emberek csak álmodhatunk.

A szitakötők udvarlási és párzási szertartásai a távolból figyelve ártalmatlannak vagy akár romantikusnak látszanak. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk párzási játékaikat, sötétebb, szexuális zaklatással és konfliktusokkal tarkított kép bontakozik ki. Nézzük például a sávos szitakötőt (Calopteryx splendens)! Némelyik hím egyáltalán nem fecsérli az időt udvarlásra, egyszerűen „elkapja" a napon sütkérező nőstényt - még az olyan fiatal és éretlen példányokat is, amelyek csak nemrég vedlették le lárvabőrüket. A „tolvajok" párzás közben támadnak, s öklelésekkel, rántásokkal és harapásokkal választják szét a párokat. Megint mások, a „lesipuskások", peterakás közben törnek rá a nőstényekre, hogy „kedvüket tölthessék" velük, azzal sem törődve, hogy közben a másik vízbe fúlhat. A nőstények úgy próbálnak menekülni a goromba bánásmód elől, hogy ide-oda cikáznak, csigavonalban repülnek fölfelé vagy lefelé, a vízbe merülnek, igen nagy sebességre gyorsítanak vagy harcba szállnak - néha akár gyilkos hatékonysággal.

Mi az oka a nemek e háborújának? A választ kereső kutatók megállapították, hogy a szitakötőknél bizarr módon keveredik az együttműködés és az ellenségesség, az ösztön és a tapasztalat - s ez nemcsak különös szaporodási szokásaikra adhat magyarázatot, hanem káprázatos szín- és fajgazdagságukra is.

Nagymamám gyermekkorában a szitakötőt az „ördög stoppolótűjének" vagy „lócsípőnek" nevezték, s egyesek bosszantó lénynek, mások veszélyes állatnak tartották. Sok helyen még ma is gyanakvással tekintenek erre a rovarra, amit a helyi elnevezések is jól jeleznek: ujjvágó, lógyilok, fülvájó vagy szembevizelő. Olyanokat mondanak, hogy a szitakötő mérgező, hogy összevarrja az ember száját, hogy a fülén keresztül az agyába mászik. Hogy megcsíp. Megharap. Hogy bárkire balszerencsét hoz - vagy talán még rosszabbat is.

„Ez nem igaz - tiltakozik Philip Corbet biológus az angliai Cornwallból. - A szitakötők nem bosszantóak és nem is veszélyesek... hacsak nem vagyunk szúnyogok." Vagy más szitakötők.

A kutató egy elegáns szitakötőpárra szegezi a tekintetét. A csöppnyi jószágok egy spanyolországi tavacska napsütötte partján pihennek. Egyikük azúrkék, a másik okkersárga. „Mindkettő a Graells-légivadász (Ischnura graellsii) nevű fajhoz tartozik; az arról ismert, hogy nőstényei többféle színűek lehetnek, valamint arról, hogy a hímek kifejezetten »lovagiatlanul« viselkednek. A párzás kedvéért a hím röptében kapja el a nőstényt, és néha előfordul, hogy még a szárnya tövét is megharapja." Ez a pár azonban olyan ölelésben forrt össze, hogy kettejük összekapcsolódó teste szinte egy szívet rajzol ki.

A teljes cikket a National Geographic Magazin áprilisi számában olvashatja.

Nagyon érdekesnek találtam ezt az ismeretterjesztő cikket.Talán mást is érdekel...

...és hozzá egy tavaszi veres.....

(Foto:Jakos Péter)