A 24 éves nő élete utolsó, és legnehezebb döntése előtt áll. Vagy talán mégsem?
Milyen érzés lehet meghalni? Létezik Isten? És egyáltalán. Van élet a Halál után? Ezen kérdések foglalkoztatják a szlovén származású Veronikát, miután egyenként bevette az összes rendelkezésére álló altatót, hogy véget vessen egyhangú, szürke életének. Habár látszólag mindene megvan, barátok, szeretők, udvarlók, könyvtáros állás, csinos vonások; ő mégis úgy döntött, hogy megválik attól, ami minden embernek a legfontosabb. Az életétől.
„Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni. A másik ok filozófiai természetű volt: (...) olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit - ezért teljesen haszontalannak érezte magát."
Isten azonban úgy tűnik más sorsot szánt neki, mivel kísérlete csúfos kudarcba fulladt. Fehér lepedők közt ébredt, orrába fertőtlenítő, és gyógyszerek kesernyés szaga furakodott. Öngyilkossági szándékával ingyen beutalót szerzett a helyi hírhedt elmegyógyintézetbe, a szerb-szlovén háborút átvészelő Villetébe. Orvosaitól megtudja: Csupán napjai vannak hátra.
Veronikára tehát élete legnagyobb megmérettetése vár. Megküzdeni önmagával. Nincs könnyű dolga, hisz a Villete lakói titkon összesúgnak mögötte, kinevetik, nem szeretnének közelebbi kapcsolatba kerülni valakivel, aki egy hét múlva a ravatalozóban fog feküdni. Egyetlen barátra lel csupán, a depresszióval beutalt Zedkában, aki megtanítja neki: az igazi őrültség nem más, mint eltemetni magában a vágyait, és valódi érzelmeit csak azért, hogy valaki legyen az egymásba folyó szürke tömegben.
„A kis tér mellett van egy kis domb. A kis domb tetején van egy kis vár. Veronika és Eduard fölment a meredek úton, közben káromkodtak és nevettek, néha meg-megcsúsztak a jeges lejtőn, és sóhajtoztak, hogy milyen fáradtak.
A vár mellett áll egy hatalmas, sárga daru. Aki először jár Ljubljanában, azt hiszi, hogy azért van ott, mert restaurálják a várat, és bizonyára nemsokára befejezik. De Ljubljana lakói tudják, hogy az a daru már évek óta ott áll, bár voltaképpen senki sem tudja, mi célból. Veronika elmesélte Eduardnak, hogy amikor az óvodában az a feladat, hogy le kell rajzolni a várat, a gyerekek mindig a darut is rárajzolják a képre.
- Mellesleg a daru jobb állapotban van, mint a vár.
Eduard nevetett.
- Neked már meg kellett volna halnod - mondta, még az alkohol hatása alatt, de a hangjába némi félelem vegyült. - Nem bírhat ki a szíved egy ilyen emelkedőt.
Veronika megcsókolta, hosszan, gyengéden.
- Nézd meg jól az arcom - mondta. - Vésd jól a lelkedbe, hogy egy napon le tudd festeni. Ha akarod, kezdd velem, de mindenképpen kezdj el festeni. Ez az utolsó kívánságom. Hiszel Istenben?
- Hiszek.
- Akkor esküdj meg az Istenre, akiben hiszel, hogy le fogsz festeni.
- Esküszöm.
- És hogy miután lefestettél, folytatod a festést.
- Erre nem tudom, hogy megesküdhetek-e.
- Megesküdhetsz. Továbbmegyek: köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek. Azért jöttem a világra, hogy átéljem mindazt, amit átéltem, hogy öngyilkos legyek, hogy tönkretegyem a szívem, hogy találkozzam veled, hogy fölmásszunk erre a dombra, és hogy a lelkedbe vésd az arcom emlékét. Egyedül ezért jöttem a világra: hogy visszatereljelek az útra, amelyről letértél. És ne akard, hogy úgy érezzem, felesleges volt az életem.
- Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.
Veronika átölelte, és arra kérte az Istent, akiben nem hitt, hogy most szólítsa magához.
Lehunyta a szemét, és érezte, hogy a fiú is ezt teszi. És jött a sötétség, jött a nehéz álom. A halál édes volt, borszagú, és simogatta a haját."
.
Igor doktor fogta a noteszát, az asztalára tette, és rögtön el is akart kezdeni jegyzetelni, de aztán meggondolta magát. Eloltotta a villanyt, csak ült az irodában - amelyet most már a felkelő nap fénye világított meg -, és mosolygott. Sikerült. Majd mindjárt feljegyzi a szükséges adatokat, és megállapítja, hogy a Vitriol egyetlen ismert gyógymódja nem más, mint az élet tudatosítása. Az orvosság pedig, amelyet első betegeken végzett kísérlete során alkalmazott: a halál tudatosítása. Talán létezik más orvosság is, de Igor doktor most arra az egyre koncentrált, amelyet lehetősége volt tudományosan kipróbálni, hála egy lánynak, aki - akaratlanul - belépett az életébe. Rendkívül súlyos állapotban került hozzá, a mérgezés előrehaladt stádiumban volt. A lány csaknem egy hétig kómában feküdt, élet és halál között lebegett. És ez az egy hét elég volt, hogy Igor doktor fejében megszülessen a briliáns ötlet: kísérletezni fog vele. Minden attól függött, hogy a lány túléli-e. Túlélte. Komoly következmények nélkül. S ha vigyáz az egészségére, legalább olyan sokáig élhet, mint ő.
De ezt egyedül Igor doktor tudta. Ahogy azt is tudta, hogy egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után a betegek előbb-utóbb újra próbálkoznak. Miért ne használhatná a lányt kísérleti nyúlnak, hogy megtudja, hogyan lehet eltávolítani a szervezetéből a Vitriolt, avagy a Keserűséget? És kigondolt egy tervet. A Fenotal nevű orvossággal idézte elő a szívroham tüneteit. A lány egy hétig kapta ezt az injekciót, ami elég idő arra, hogy félni kezdjen, hiszen volt ideje gondolkodni, megérteni, hogy meg fog halni és újragondolni az életét. így aztán, Igor doktor elméletének megfelelően (a dolgozat utolsó fejezetének az lesz a címe, hogy „A haláltudat mint éltető erő" ) a lány szervezetéből lassan kiürült a Vitriol. És valószínűleg nem fogja újból megkísérelni az öngyilkosságot. Éppen ma akart beszélni vele, és közölni, hogy az injekcióknak köszönhetően sikerült teljesen megszüntetni a szívroham veszélyét. Veronika szökése azonban megmentette a kínos élménytől, hogy megint hazudnia kelljen. Aztán újabb kétségei támadtak: Veronika előbb-utóbb rá fog jönni, hogy nem hal meg szívbetegségben. Biztosan felkeres egy specialistát, aki megmondja neki, hogy tökéletesen egészséges. És akkor azt fogja gondolni, hogy az orvos, aki a Villetében kezelte, nem érti a hivatását. De hát így jár az, aki titokban kísérletezik: számolnia kell a kockázattal és az értetlenséggel. És mi van azokkal a napokkal, amelyeket folyamatos halálfélelemben fog tölteni szegény lány? Igor doktor hosszasan mérlegelte az érveket és ellenérveket, s végül arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet baj belőle. Legalább minden újabb napot csodaként él meg. Hiszen valóban minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben." (Paulo Coelho) |
Utolsó kommentek