"Santiago szomorúan jött el Fatimától. Eszébe jutottak azok az emberek, akiket ismert. A nős pásztorok csak nehezen győzték meg feleségüket, hogy mindig járniuk kell a mezőket. A szerelem megköveteli a szeretett lény jelenlétét.
Másnap mindezt elmondta Fatimának.
- A sivatag elviszi tőlünk a férfiakat és nem mindig hozza őket vissza - mondta. - Megszoktuk már. De a férfiak tovább élnek a felhőkben, amelyekből nem esik az eső, az állatokban, melyek ott rejtőznek a kövek között, a vízben, amely bőven tör föl a földből. Mindennek a részévé válnak, a Világlélek része lesznek. Egyesek visszatérnek. Olyankor az összes többi asszony is örül, mert azok a férfias, akikre ők várnak, egy napon szintén visszatérhetnek. Azelőtt, mikor az örömüket láttam, irigyeltem őket. Most nekem is lesz kire várnom. A sivatag asszonya vagyok, és ezt büszkén vállalom. Azt akarom, hogy az én férjem is olyan szabadon járjon, mint a homokdűnéket borzoló szél. Én is látni akarom a férjemet a felhőkben, az állatokban és a vízben."
"Fatima bement a sátorba. Mindjárt föl fog kelni a nap. Amikor megvirrad, kimegy majd, s ugyan azt fogja tenni, amit minden nap, mégis minden megváltozott. Santiago már nem lesz az oázisban, s az oázis nem ugyan azt fogja jelenteni, mint azelőtt. Már nem az a hely lesz ötvenezer pálmával és háromszáz kúttal, ahová hosszú útjuk végén megelégedve megérkeznek a vándorok. Az oázis ettől a naptól fogva üres hely lesz Fatima számára.
Mostantól fontosabb hely lesz a sivatag. Állandóan azt fogja nézni, és igyekszik majd kitalálni, hogy Santiágo vajon melyik csillag alatt jár kincsét keresve. Csókokat fog neki küldeni a széllel, remélve, hogy a fuvallat megérinti majd a fiú arcát, és elmondja neki, hogy él egy lány, és úgy vár rá, ahogyan az asszonyok várnak bátor férjükre, aki álmai és kincsei nyomában jár. Ettől a naptól kezdve a sivatag egyetlen dolgot fog jelenteni: a reményt, hogy ő visszatér.
-Ne gondolj arra, amit magad mögött hagytál - mondta az alkimista, amikor elindultak a sivatag homokjában. - Minden föl van jegyezve a Világlélekben, és ott marad mindörökre.
- Az emberek inkább a visszatérésről álmodnak, nem pedig az elindulásról - mondta Sántiágo, aki kezdett visszaszokni a sivatag csendjéhez.
- Hogyha az, amit találtál, tiszta anyagból van, akkor nem fog megromlani. Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte.
Társa az alkímia nyelvén beszélt hozzá. Santiago azonban tudta, , hogy Fatimára gondol."
Paulo Coelho
Utolsó kommentek