...nekik már az üknagymamájuk lenne...ha élne...
Az én gyerek koromban ilyan földig érő takarók voltak divatban. Nagymama már akkor tűzte a brokátot, vékony béléssel a közepében. Erre még jótt egy horgolt csipke , ami nagyon elegáns volt abban az időben. Anyám is hoztt a házasságába egy óriás rózsaszínű ágytakarót, amire szintén hófehér csipkét leptünk. Még egészen kicsi voltam, amikor is meg kellett tanulni a " nagyágy " bevetését, dunnákkal persze, olyan szép egyenesre símítani, mint az asztal , s leteríteni a két réteget. Hát, volt hogy kissé" púpostevére" sikeredett, de az akarat megvolt bennem, sőt bennünk, mert van még két nővérem is. A házimunka mindig elosztással kezdődött. Vagy a konyha jutott, vagy a szoba, esetleg udvar seprés...mert azelőtt bizony a tyúkok a konyhaajtóig is jöhettek, és volt az udvarunkon öt diófa is. Így árnyékban éltünk a nagy nyár alatt
Anyám ágytakaróját megkapták a lányok, sátrat gyártottak belőle, hatalmas volt, de ettől vékonyabb.
Nagymama halála után hozzánk került az ő féltve őrzőtt takarója. Elraktuk, néha elővettük,pokróc híján, meg mert jó hűvös volt a tapintása , de igazából feledésbe merült. A minap Julikát kitettük az udvarra ,másszon egy kicsit, de a mostani pokrócok nagyon pöszmések,neki meg jönnek a fogai, és nyálzik, így a mai modern pokróc nem volt megfelelő. S akkor eszembe jutott ez a sárga csoda. Kimostam, napon szárítottam, s láss csodát, még mindig állja a próbát. Sót, nagyon szeretik az unokák. Talán annyi a hibája , hogy néhány helyen felfeslett a tűzés, de semmi egyéb.
Ha ezt a nagymamám látná ...!!!
"Véletlen az, amikor egy-egy ponton felfeslik a sors szövete."
/Carlos Ruiz Zafón/
Utolsó kommentek