Olvassatok pár idézetet a könyvből, talán kedvet kaptok hozzá,nekem nagyon tetszett...

"A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak." 

/Szepes Mária: A vörös oroszlán/

Milyen is volt Péloc doktor ?

Első ismerősöm Párizsban Péloc doktor volt, akit a nehéz légzésű Maurice-hoz hívattam el, az öreg heves tiltakozása ellenére. Elhanyagolt külsejű, középtermetű ember volt. Láthatólag egy cseppet sem zavarta foszlott, kék bársonyfrakkja, ingfodrának foltos étlapjellege és a harisnyáján villogó kisebb-nagyobb szakadások. Friss, barátságos légkört hozott mindenüvé, ahová beperdült szorgalmas, derűs kis alakja. Szüntelen mosástól, keféléstől vörösre mart, felpattogzott bőrű kezét olyan izgatott tettvággyal és elszántsággal dörzsölgette össze, hogy a betegségtől leterített páciens rögtön érezte: ez az apró David biztosan győzelmet arat majd a kórság bármilyen hatalmas Góliátja fölött. Maurice-t is rögtön meghódította, nemcsak azzal, hogy különféle füvekből összeállított füstölőszere valóban nagy könnyítést okozott légzésében, hanem mert Pélocot egyszerűen szeretni kellett. Tökéletesen személytelen volt. Csak a mások ügyeiben, bajaiban, örömeiben és problémáiban élt. Evés, ivás, alvás gyors, szórakozott, elsietett műveletek voltak nála. Kabátot télen is csak olyankor viselt, ha ráhúzta valaki. Csodálkoztam, hogyan győzi rengeteg munkáját. Az emberek megérezték benne az isteni szolgát, terhek elhordozóját, a lelkes meghallgatót, és köréje gyűltek panaszaikkal. Igénybe vették éjjel-nappal, gyakran fillér ellenszolgáltatás nélkül. Gazdagabb páciensei jól megfizették - nálam is bőséges honoráriumban részesült -, de pénz nem maradt meg a zsebében. Egyik helyen kapta, a másikon, ahol szükség volt rá, odaadta. Az ilyenfajta ember mindig mágikus központtá válik, hiszen igen kevés van belőle. Legtöbben annyira elteltek önmagukkal, hogy más életéből szemernyi sem fér beléjük."

Heinz Knotek jellemzése szüleiről...hát engem nagyon megrázott...

„Anyámat egyszer sem láttam ülni. Ételét is kapkodva, állva, mellékesen fogyasztotta el. Mindig tett valamit. Némán robotolt nagy csontú, nehéz alakjával. Nem magyarázott és nem kérdezett, csak felnyögött néha, ha a lábában szaggató fájdalom elővette. Erről is csak én tudtam. Többi gyereke sohasem érdeklődött sorsa iránt. Mikor megkérdeztem, fáj-e valamije, meglepődve rámbámult, aztán elmosolyodott. Ez a mosoly csodálatosan megszépítette, értelmes, finom, alázatos vonásokkal ékesítette fel arcát.

– A lábam szaggat… ne törődj vele, Heinz.

– Le kellene feküdnöd ilyenkor…

– Lefeküdni?… Óh… nincsen nekem időm arra… Szép is volna! Mit szólna apád?!… Majd a sírban, fiam… ott kipihenhetem magam!

Ez volt az egyetlen bizalmas beszélgetésünk, de ettől kezdve rámmosolygott néha, és ez mélyebb kapcsolat volt köztünk minden szónál. Ennek a mosolynak a titkát csak velem osztotta meg. A többiek között némán, tompa arccal súrolt, mosott, főzött, és összezárt szájjal, megkövesülten tűrte el részeg, ingerlékeny férje ütlegelt.

Apám viszont folyton beszélt. Élete minden mozzanatához bombasztikus közhelyek szentenciáit fűzte. Ha ellentmondtak neki, rögtön pulykaméregbe gurult, és gorombán személyeskedni kezdett. Mindenkibe belekötött. Amint valami árnyalatnyira eltért az ő véleményétől, szokásától vagy ízlésétől, nekitámadt, és megkísérelte saját torzképére átformálni. Annyira érzékeny volt, hogy még egy feltételezett gondolat sérelmét se tűrte el, de ő maga környezetének leggyöngébb pontjain taposott. Jaj volt annak, aki álmát megzavarta, ha azonban felébredt, akár az éjszaka közepén, mindenkit fellármázott. Mikor berúgott – s ez igen gyakran megtörtént – bőbeszédűsége félelmetes arányokat öltött. Célbavett valakit, és azt végeláthatatlan, gyűlölködő prédikációk áradatával öntötte nyakon; kérdezett, felelt, helyette, megvádolta mind a hét főbűnnel, és egyenesen a pokolba utalta.

Emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor egyszer megláttam anyámat négykézlábra ereszkedve a feljáró széles, sáros kőkockáin, duzzadt, vörös, reggeli hidegtől felrepedezett kezében felmosóronggyal, ahogy felbámult apámra, aki szétterpesztett lábbal, borús, szigorú, öntelt arccal állt előtte, és komoran a vallás parancsaira oktatta. Anyám ezeket az előírásokat nem ért rá pontosan betartani. Apám tiltóan felemelte bütykös, durva két ujját, és összehúzott szemöldökkel, kimeredt szemmel, préselt hangon lökte ki magából a szavakat:

– Nem szabad a lelkedet kockára tenni, szerencsétlen! Azt hiszed, a mi vallásunkban is megvásárolhatod Isten kegyét holmi bűnbocsátó cédulácskákkal?! Itt cselekedni kell! Az ördög szüntelenül résen áll! Egy elmulasztott elmélkedés már rést nyit a pokol felé! Ott nem leszek melletted, hogy vigyázzak rád! Vesd ki a lelkedből a tunyaság gyalázatát, mert azon az utolsó napon hiába hívod az Urat, azt mondja majd: “Nem ismerlek téged!"

Előző este két társa hozta el a kocsmából. Vállánál és két lábánál cipelték, vonszolták a sáros trágyalétócsáktól bűzölgő köves úton. Anyám tisztába rakta, meghányatta, lefektette. Mikor reggel felébredt ólmos részegségéből, a ház tisztán kitakarítva, a reggeli az asztalra készítve várta. A gyerekek már mind munkába mentek, én egy széles szekrény tetején hasaltam lélegzet-visszafojtva, nehogy észrevegyen, és rámöntse kóválygó fejének zavaros váladékát. Nem maradt más senki, akin kilökhette volna csömörét, csak anyám. Odaállt tehát szegény, igavonó alakja fölé, és nem átallotta cselekedetről prédikálni neki."

A könyv olvasása után érdekes gondolatok kavarogtak bennem...ki lehettem előző életemben, ha volt ilyen, s vajon mért pont ezt az életet kaptam a jelenben?

Az idén kaptam egy érdekes magot, gömbölyű cukkíni lett belőle.

Ma megpróbáltam egyet megtölteni, darált hús és párolt cukkíni bél került bele, fűszerekkel persze, és tojással, tetejére egy kanál natúr joghurt, egy szelet paradicsom és sok sajt.

Ilyen lett.