" A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét."
/Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek/
.
Miután elolvastam a könyvet, kicsit fellélegeztem Örültem, hogy nem találkoztam még ezzel a betegséggel sem a családom sem az ismerőseim körében.Érdekes és tanulságos olvasmány, betekintést enged egy olyan betegség kialakulásába, ami ezidáig gyógyíthatatlan, de jó, ha az ember tud róla, hogy ilyen is van.
Fantasztikus regény ! Művészet, szerelem, és találunk benne egyfajta elme állapotot, amit egy doktornak rendbe kellene hozni, ha tudná, hogy is lehetséges. Mindent elkövet annak érdekében, hogy sikerüljön a beteget szóra bírni, próbálkozik megfejteni a titkát, mi az amitől ilyen állapotba került?
Titkok kerülnek napvilágra,feledésbe merült művészi értékek engedik láttatni maguk és a vége persze happy end.- el végződik. Sajnáltam , amikor vége lett....még és még olvastam volna a történet folytatását.
Egy idézet a könyvből, a doktor gondolatai,és engem nagyon megfogott....
"Mint ahogy számítottam rá, apám megállt a temető kapujánál, ami sötétedésig nyitva van, és kicsit megszorította a karomat. Beballagtunk, el a zuzmófoltos fejfák mellett, melyeken rég elfeledett alapító atyák és anyák nevei álltak, némelyik fölött ott az a puritán szárnyas koponya is, ami az elkerülhetetlen végre emlékeztet mindannyiunkat, függetlenül attól, hogy vétkeztünk Isten ellen vagy sem. Aztán oda kanyarodtunk az újabb sírokhoz. Anyámé egy Penrose családé mellett volt, akiket sohasem ismertünk. Elég nagy parcella volt ahhoz, hogy ha eljön az idő, befogadja az apámat is. Először fordult meg bennem, hogy el kéne döntenem, váltsak-e helyet magamnak is itt; ugyan már jó ideje arra az elhatározásra jutottam, hogy az orvostudománynak ajánlom fel a testemet, és utána hamvasztást akarok, de talán van annyi hely itt, hogy egy urna elférjen a szüleim között; elképzeltem, amint az idők végezetéig együtt alszunk ebben a nagy ágyban, az én porrá zsugorított énem az ő óvó testük között."
./Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok/
Utolsó kommentek