kép

.

" - Hány esztendős vagy, azt mondd meg? Az asszony vállat vont.

- Nem számoltam. Talán tizenhét. Talán tizenhat. Mit tudom én! Vagyok!

- Úgy-úgy - bólogatott Birtalan -, tizenhét. Lehetnél tizennyolc is, tizenkilenc is. Hanem aki

ennyi idős, mint te, annak még nem szabad ám megkérdeznie, hogy szép-e, vagy nem!

Hallod-e!

- S mért nem? - kerekedtek el az asszony szemei.

- Mert ebben a korban még maga a fiatalság szép, s nem az, aki viseli, így van ez.

- így, így - bólintott Iván is szomorúan mellette.

Az asszony fölkelt a pokrócról, s közelebb ment hozzájuk.

- Maguk már nagyon öregek? - kérdezte komolyan, és a hangja tele volt részvéttel.

- Nagyon? - Birtalan meglógatta a fejét. - Nagyon nem. Csak öregek.

- Milyen az, Birtalan bácsi? Mennyi év kell hozzá?

A kis, szakállas halember csodálkozva nézett az asszonyra. Megrágta, megkérődzte a kérdést, csak azután felelt:

- Hogy milyen? Azt nehéz elmondani. Mert kinek-kinek más. Fáradtság is, pihenés is. Előre is, hátra is. Mint amikor felértél egy gerincre, és látod magad körül az erdőt. Azt az oldalt is, ahonnan jöttél, s azt az oldalt is, amelyiken le kell ereszkedned. Már úgy értem: látod a fák tetejét. Hogy mi van alattuk, azt csak úgy elgondolod. Emlékszel arra, ami volt, s ebből próbálod elképzelni azt, ami lesz. Hát így van ez. Hogy mennyi év kell hozzá? A gerincig? Amíg oda fölérsz? Azt kérded?

- Uhum - bólintott az asszony komoly szemekkel.

- Hát, tudod, ezt nem lehet pontosan megmondani. Vannak alacsony gerincek, és vannak magosabb gerincek. Vannak rövid, meredek oldalak, ahol csak mászol és izzadsz, és mászol,és izzadsz, és egyszerre fönt vagy. És vannak megint lassú, ménedékes hegyoldalak, sok lankás résszel és csak kis kapaszkodókkal. Az, ilyen hegyoldalakon lassabban, de kényelmesebben ér föl az ember. Különböző.

- Maga hány éves, Birtalan bácsi?

- Én?-az öreg egy pillanatra meghökkent. - Megállj csak! Ötven voltam... az rég volt. Hatvan... az is voltam már, igen. Úgy hatvanegynéhányt megértem, esztendőt, tudod. Hatvanötöt talán.

- S maga, Iván bácsi...?

- Iván? - Birtalan legyintett -, ammég legény. Ötven?

- Negyvenkilenc - javította ki rekedten az orosz -, negyvenkilenc...

És sóhajtott. Birtalan is sóhajtott.

- Mondom, nem egyformák a hegyoldalak, amelyek a gerincre vezetnek.

Az asszony csak nézett egyikről a másikra.

- Milyen vének maguk... milyen furcsák...! Aztán Birtalan a térdére csapott.

- Na! - mondotta, és Ivánra nézett -, a lovakat még vissza kell vigyük Gyerkóhoz, az aljba. Egyszerre álltak föl mind a ketten, egyszerre nyúltak a kucsmáik után.

- Hát, ifiasszony, erőt, egészséget!

- Köszönöm a jóságukat, Birtalan bácsi. De azt mondják meg, hova tegyem el ezt a sok mindent? Hova?

Tele is volt a ház padlója úgy a rengeteg holmival, hogy lépni se lehetett köztük.

- Majd valahova elteszed - felelte Birtalan, s megindult az ajtó felé.

Az orosz körülnézett a szobában.

- Majd csinálunk szekrényt s ládát a holminak. Jó?

- Jó lesz, Iván bácsi, jó lesz!

- Na, akkor Isten megáldjon!

- Isten megáldja magukat! S köszönöm szépen!

Aztán ottmaradt egyedül. Estig rendezgetett, szöszmötölt. Tette ide, tette oda a dolgokat. Beleszagolt az üvegekbe, bödönökbe, leharapdálta a süvegcukrok tetejét, belekóstolt a szalonnákba, sonkákba, kolbászokba: így telt el a nap. Este levetette a díszes új ruhát, és átvitte a másik szobába, a lakatlanba. Felakasztotta szép rendesen az üres ágy fölé, a szögre. Amelyiken a puska csüngött valamikor. Megsimogatta még egyszer a ruha selymét, megsimogatta az üres ágyat, aztán halkan sóhajtott és kiment. Az ajtót vigyázva tette be, mintha alvót hagyott volna el odabent, egy kedves alvót, akit még nem szabad fölébreszteni. Az ablakhoz ment és kinézett. Kint hideg sziporkázással fénylettek a csillagok, mozdulatlanul állt alattuk a behavazott erdő, a tavasz még messze volt nagyon.

Egybefolytak rendre a napok. A rövid nappalok, a hosszú éjszakák. A fejés, etetés, szénahordás, ganétakarítás, a fa, a víz, a tűz, minden egybefolyt, mint ahogy apró, szürke gyöngyszemek egybefolynak, ha zsinórra fűzi őket az idő. A tűz mellett, este a guzsaly; apadt a gyapjú, szaporodtak a fonalgombolyagok. Néha egy-egy fáradt őz ment át a tisztáson a hideg napsütésben, néha éjszaka nagyot roppant egy bükkfa a fagytól, így volt. Ez volt a tél, az élet, a törvény. "

.

/Wass Albert/