Tegnap befejeztem Kate Long könyvét. Alig bírtam letenni, annyira érdekesnek találtam.
Hoztam pár idézetet a könyvből, ízelítőnek, hátha kedvet kaptok az olvasásához.
Ha nem , az sem baj, ez a pár idézet nagyon is elég egy napra , gondolkozni azon, vajon én milyen anya vagyok ?
.
.
"Nem értette meg, hogy egy nőnek néha muszáj panaszkodnia csak úgy, csak azért, hogy megkönnyebbüljön, és nem akar praktikus megoldást, se azonnali cselekvést. Pusztán együtt érző figyelmet, de azt nagyon."
.
.
"Milyen sűrűn kérnek bocsánatot a szülők?/ Legtöbben egyáltalán nem figyelnek, tehát észre sem veszik, hogy valamit rosszul csinálnak./ Miközben az ember küszködve magára ölti a szülői lét palástját, hiszen tényleg olyan , mint egy palást, hatalmas, kitömött, válltöméses szuperhőskosztün, könnyen az arrogancia csapdájába esik. A harc korán kezdődik, már az olyan jeleneteknél, amikor a tipegő kisgyerek az üzletből kilépve teli torokból ordít valamiért, amit kiszúrt odabent a polcon, de korántsem neki való, mondjuk egy doboz After Eight csoki. Ilyenkor szilárdnak kell maradni. mutatni, hogy a szülő tudja, mit csinál, mert ha nem, egy arra járó vásárló is rátapinthat a gyengéjére, és rásütheti, hogy csaló, hogy csak játssza a szülőt. A gyerekeket gondozásba veszik, és a szülő élete romokban hever.
Arról is meg kell győznie a gyerekét, hogy ő a parancsnok, mert a gyerekek, úgy tűnik, ezt szeretik, a pontosan kijelölt határokat. Ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha is tényleg úgy gondolják, hogy a szülő a parancsnok. Tudják, hogy ami történi, azért történik, mert a szülő a nagyobb, ő tud nagyobbat ütni és hangosabbat ordítani, ezért lehet olyan, mint egy úthenger. Csakhogy ez nem egyenlő a parancsolással. A szülőt csapdába ejti a saját szerepe, és hamar meggyőzi magát arról, hogy minden helyzetben neki van igaz, ha a gyereke ellenkezik, akkor bizonyára téved: Az After Eight nemsokára szimbólumává válik annak, hogy a szülő a maga felsőbbrendűségében jobban érti, hogyan működik a világ. És ez így megy a szülő halála napjáig, még hetvenéveseket is terrorizálnak kilencvenéves szüleik, hogy rosszul bánnak a pénzzel, elhanyagolják a kötelességeiket, lomposan járnak odahaza."
.
.
"Próbálunk nem gondolni az élet sötét oldalaira, de néha egyszerűen betüremkednek az agyba, leállíthatatlanul. az efféle helyen, az idő senki földjén esélyünk sincs. Kórházban lenni annyit jelent, hogy minden másodpercben tudatában vagyunk annak, valaki éppen távozik vagy érkezik, lelkek nyomakszanak befelé a sötétből, vagy indulnak el oda. Legalább tíz szellem lapul minden élő mögött, nem igaz? És mi van a megfoganni készülőkkel, a leendő gyerekek szellemeivel? Ha tudnák, mennyi fájdalom vár rájuk, hányan mondanák, hogy inkább világra se jönnek?"
.
Utolsó kommentek