.
Hóban ...
.
"Év vége van. Az utolsó napok. Nem láttunk napsütést két és fél hete. A Róka-hegy tetejéről zúzmarás fák néznek a szakadékba, vakítóan Fehér fák a barna táj fölött. Előttünk, az építkezést túlélő egyetlen óriásfenyőn pöttyös tollú piros hasú harkály. Egy madárnyi vidám kiáltás.
Mindjárt fordul az év. Túl fogadalmakon, felajánlásokon, az ember naptárt vált. Rossz szokásom, hetekig képtelen vagyok az újba beleírni. Hurcolom magammal tavalyi naptárt, a végébe pótlapokat teszek, oda jegyzetelek. Minden évben így van. Rossz ez vagy jó, már nem gondolkodom rajta. A bőröndömet se pakoltam ki egy -egy hosszú utazás után. Valami visszatart. Ott áll érintetlenül napokig.. Talán az időt várja. A valóságos megérkezést. De mi , emberek úton lévők, megérkezünk-e valaha...
Az idei évet se tudtam papírforma szerint elkezdeni. Pikk-pakk, fordítok egyet, mint más. Nem megy. Még mindig a tavalyi naptár van előttem. A számadást talán, azt kellene megejteni. A leltárt-, amiben ott vannak a megtörtént és meg nem történt lehetőségek, a valóra vált és elfeledett tervek. A nagy és kicsi dolgok. Ajándékok és veszteségek. Volt ez is, az is.
Forgatom a teleírt lapokat. Arcok bukkannak föl minduntalan. Találkozások, telefonhívások, ígéretek... Beváltatlan ígéretek jócskán. Mert amikor ígér, őszintén gondolja az ember, aztán néha mégis csak a tartozás marad.
Lapozok. Dátumok. Találkozók végtelen sora. Mennyi este. Mennyi fáradságos, megtartó este. Mennyi köszönni való.
Megáll az idő olyankor. Arra a két-három órára elfelejt szaladni. Ott marad velünk. Mert a mesék és a történetek időben is, távolságban is messzire visznek. Elbeszélő és hallgató belül van, legbelül. Sírni kell néha, nevetni hányszor. Vallomásos percek születnek, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem vagyunk, akkor és ott egymás közelségében.
Milyen jó együtt lenni és mégis, mennyire vágyik néha az ember a magányra. Arra az egyedüllétre, ami nem bánt senkit, nincs a jelenléteddel tartozásod, nem hiányzol senkinek. Ott vannak, és te is ott vagy a közelükben, de kívül a körön, perekre, órákra magad, a gondolataiddal.
Ezért lopok az éjszakából. Még inkább a hajnalokból. Barátom a derengés előtti, utolsó álmát álmodó vastag sötétség, ismerős a pirkadat hang nélküli könnyű csöndje. Fülelek a hajnal ébredező neszekkel kísért lépteire, míg meg nem érkezik a hangos reggel és vele a többiek
Tegnap, az év első napján fehér lett a világ. Először csak dara szitált. Mintha porcukorral szórták volna meg a földet, a fákat, a házakat. Fagyott. Aztán mintha enyhült volna a fagy szorítás, lassan kezdett hullani a hó. Nem lusta, nagy pelyhekben, ahogy a hóesés él a gyerekkori telek emlékeiben. Most aprószenű, makacs, szigorú hókristályok érkeztek. Kitartóan.
Észrevétlen takarták be a világot. Már belesüppedtek a csizmák a hóba, már olyan nagy volt a fehérség, bele lehetett feküdni. Elnyelte a fülsértő zajokat, csak a szánkózó gyerekek viháncolása ült a fehér bokrok ágain. Makulátlan lett a világ. Puha paplana alatt ott lapulnak a vétkeink.
Szilveszter éjszakáján megfőztem a lencsét. Mindenfélét tettem bele, sok hagymát, fokhagymát, kolbászt, citromot jócskán, babérlevelet. És morzsoltam bele egy kis majoránnát is. A gyönge hagymás, fokhagymás rántást összekevertem egy pohár tejföllel. Ezzel habartam be. Még belecsavartam egy egész citromot. Finom lett. kiraktam a folyosóra, a fehér padra. Amikor kihűlt, a fedőre tettem egy nagy követ. Reggel korán megcsináltam a kókuszos kockát. Elfelejtettem milyen macerás. De puha lett, szájban szétolvadós, szeretni fogják. Három teli tál.
Mi van velem? Valami mehetnék feszeget, minden kész van, mégis türelmetlen vagyok. Kimegyek a kapun, nem szólok senkinek. Pár sort hagytam az asztalon, jövök mindjárt.
Sűrűn esik a hó, amikor elindulok. Vörös a szemem a sírástól, behúzom magam a kapucniba. Épp jön egy hév, fölszállok. Nézek ki a mozdulatlan, havas világba. A sínek mellett egy csalitosban három behavazott, ponyvából, fákból összetákolt sátor, mellette hótól roskadozó szárnyék. Hideg, szomorú lábnyomok. A sátrak előtt egy sánta hokedlin havas, papírdísszel cicomázott kis karácsonyfa.
Elöl szállok le, épp elérem a buszt. Kiderül, óránként jár. Akkor még világosban visszaérek.
A busz elfordul, a patak mentén gyalogolok a faluba. Szűz hó, még nem taposták ki a kis csapást. A keskeny partok közt a víz vastag jege halványzöld, a nádas körül a vékony hártya opálkék. Semmi nem mozdul. Csak a hulló hó halk zizzenését hallom, ha megállok. Fehérrel árnyalt a fűzfák göcsörtös törzse, eltűntek az odúk. Mozdulatlan a világ. Mintha mesében járnék.
Kétezernyolc, január elseje, délután.
Mégiscsak itt kéne élni. De van -e még készsége az embernek földhöz, állatokhoz. Nemrég egy borász vallomását olvastam, ott állt ez a mondat:
„Az emberi kultúra a földműveléssel kezdődött. És ott lett vége, amikor az ember elhagyta a földet."
Az utcánkban végre látok szánkózó gyerekeke. Mi még a kertbe síeltünk. Olyan lejtős volt, ha fölmentünk a végébe, lesiklottunk egészen a kiskapuig.
Topogok a hóban és hirtelen hiányozni kezdenek, akiket otthon hagytam. Kérdem a szomszédot, hány óra. Ha sietek, még elérem az órás buszt. Már nem kell a kapucni, élvezem, ahogy veri a hódara az arcomat.
Pomázon az állomásfőnök sózott homokkal szórja a járdát. Kérdem, lehet jegyet venni?
- Képzelje, elfogyott. Annyian jöttek a hóval, megvették mind. Mindjárt hoznak Békásról új tömböt...
- Mikor megy Pest felé vonat?
- Huszonhat perc múlva.
Nem vártam meg. Elindultam gyalog.
Már sötét volt, amikor benyomtam a kiskaput. Az utcáról ellapátolták a havat, de az udvaron szinte térdig ér. A konyhában senki. A szobában gyertya ég. Alatta apró cédula. Elindultam eléd..."
.
/Schäffer Erzsébet /
Utolsó kommentek