.
Szeptember végén járunk. Ilyenkor akarva akaratlanul is eszembe jut Petőfi egyik legszebb verse.Igaz, hogy ez a vers már 165 éve íródott, és mégis....
Van benne valami varázslatos, valami felejthetetlen. Annyi szeretetet sugároz, de közben benne a szomorúság lebegése, ami mindig elkerülhetetlen...tudjuk már vissza tekintve , akkor ez történt, de szerintem most sincs másképp. Semmi sem tarthat örökké...
SZEPTEMBER VÉGÉN
.
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
.
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
.
(Petőfi Sándor ...Koltó, 1847. szeptember.)
Utolsó kommentek