/foto:Marta Orlowska/
.
- 31 -
Olyan lelkesen fogadtak, mintha a lábam vagy a fülem lett volna beteg, és most kezdenék lábadozni.Gratuláltak, hogy „a nehézségek ellenére" is sikerült határidőre befejezni azt a munkát. Meghívtak ebédelni. Rólad egy szó se. Amikor megpróbáltalak szóba hozni, zavartan kitértek előle: mintha valami kellemetlen témára célozgattam volna, amiről ők azt tartják, ne-is-gondoljunk-rá-többé-ami-történt-meg-történt. Később a barátnőm félrehívott, és olyan han-gon, mint aki egy fontos randevúra akar emlékeztetni, azt mondta, hogy beszélt az orvossal, aki változatlanul úgy gondolja, nem lehet arra számítani, hogy te magadtól eltávozz: ha nem vetetlek el, meghalok vérmérgezésben. Igen, itt az ideje, hogy döntsek:képtelen helyzet volna, ha az egyensúly helyreállítása végett te megölnél engem. Még annyi dolgom van.Te sose kezdtél bele semmibe, én viszont igen. Törődnöm kell például a karrieremmel, be kell bizonyítanom, hogy én sem vagyok rosszabb egy férfinál.Harcolnom kell például a felkiáltójelek kényelme ellen, rá kell bírnom az embereket, hogy többször kérdezzenek rá a miértekre. Véget kell vetnem az önsajnálatnak, és meg kell győznöm magamat, hogy nem a szenvedés az élet sója. A boldogság az élet sója, és létezik boldogság: az érte való harcban létezik. Végül meg kell fejtenem azt a rejtélyt, amit szeretetnek hívnak. Nem azt, amit az ágyban ismerünk meg, egymást érintve. Azt, amit veled kezdtem megismerni...Hiányzol, gyermekem. Úgy hiányzol, ahogy a karom, a szemem, a hangom hiányozna: és mégis ke-vésbé hiányzol, mint tegnap, mint ma reggel. Különös. Azt lehetne mondani, óráról órára gyengül a gyötrelem, míg végül majd mákszemnyire zsugorodik. A farkasok már elkezdtek hívogatni, és nem számít, hogy még messze vannak: tudom magamról,ahogy ide érnek, követni fogom őket. Tényleg olyan mélységesen és sokáig szenvedtem? Hitetlenkedve kérdem magamtól. Egyszer olvastam valahol, hogy az ember csak akkor döbben rá a kínok súlyára, amikor már megszabadult tőlük, és olyankor így kiált fel: hogy tudtam én elviselni ezt a poklot?! Valóban így lehet, rendkívüli dolog az élet: őrületes gyorsasággal hegeszti be a sebeket. Ha nem maradnának meg a hegek, nem is emlékeznénk rá, hogy onnan vér folyt valamikor. Egyébként még a hegek is el szoktak tűnni. Elhalványodnak, és végül eltűnnek.Ez történik majd velem is.Ez történik? Sikerülnie kell. Mert vágyom rá,igénylem. Most rögtön le is tépem a képedet a falról,nem hagyom, hogy továbbra is nézz rám. És eldugom a többi képet is, sőt széttépem. És feldarabolom ezt a bölcsőt, amit úgy cipeltem magammal, mint egy koporsót. Bevágom a kályhába. És eldugom a ruháidat, majd oda ajándékozom valakinek. Vagy inkább széttépem. És megbeszélek egy időpontot az orvossal, azt mondom neki, hogy egyetértünk, valamelyik nap szakítson ki belőlem téged. És lehet, hogy felhívom az apádat vagy valaki mást, és még ma este lefekszem vele: elegem van az önmegtartóztatásból.Mert én élek... olyannyira élek, hogy nem vagyok kíváncsi perekre, nem vagyok kíváncsi verdiktekre,sem a bocsánatodra... És mert itt vannak a farkasok,közel, és van erőm, hogy még százszor is megszüljelek, anélkül hogy segítségért könyörögnék Istenhez vagy máshoz... Úristen, de fáj! Hirtelen rosszul lettem! Mi ez? Megint a késszúrások. Ugyanúgy, fel egészen az agyamig... Izzadok. Megy föl a lázam. Eljött a pillanat, gyermekem... Az elválásunk pillanata... És nem szeretném... Nem akarom... Nem akarom, hogy kitépjenek belőlem, mint egy szuvas fogat,és bedobjanak a szemétvödörbe a piszkos vatta és géz közé... De nincs más választásom. Tévedtél,gyermekem, amikor azt mondtad, hogy én nem hiszek az életben... Igenis hiszek. Szeretem minden igazságtalanságával, minden szomorúságával, minden aljasságával együtt... És élni akarom mindenáron. Rohanok, gyermekem. Eltökélten mondom: isten veled.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek