/foto:Marta Orlowska/

- 32 -

Fölöttem a fehér mennyezet, mellettem egy pohárban itt vagy te. Nem akarták, hogy lássalak, de meggyőztem őket, hogy jogom van hozzá, így aztán ide tettek: egy rosszalló fintor kíséretében. Végre nézhetlek. És becsapva érzem magam, mert semmiben sem hasonlítasz a fényképen látott gyermekre.Nem is vagy gyerek: egy tojás vagy. Egy szürke tojás,ami rózsaszínű alkoholban ring, és a tojásba nem lehet belelátni. Sokkal előbb véged lett, mint gondolták: sosem jutottál el odáig, hogy körmöd legyen és bőröd és mindazon gazdagságod, amivel én megajándékoztalak. A képzeletem teremtménye voltál,éppen hogy csak két kéz és két láb vágyának megvalósításáig jutottál, valamiig, ami hasonlít egy testre,egy arckezdeményig, pici orral és két mikroszkopikus szemmel. Végül is egy halacskát szerettem. És egy halacska szeretetéért jártam végig azt a kálváriát,ami még az életembe is kerülhet. Felfoghatatlan. Miért nem vetettelek el már korábban? Miért vesztegettem el azt a sok drága időt, hagyva, hogy megmérgezz? Rosszul vagyok, csupa rémült arcot látok magam körül. A jobb karomba és a bal csuklómba tűket szúrtak, a tűkből vékony csövek kígyóznak fel a pa-lackokig. Az ápolónő vattázott léptekkel járkál.Időnként bejön az orvos egy másik orvossal, s bár számomra érthetetlen mondatokat váltanak, az egész olyan fenyegető. Sokért nem adnám, ha most megjelenne a barátnőm vagy az apád, vagy ami még jobb lenne, a szüleim: mintha a hangjukat hallottam volna. De nem jön senki, azon a két fehér köpenyesen kívül: az egyik az, aki elítélt? Egy perccel ezelőtt nagyon dühös lett. „Kétszer ennyit adjatok neki!" Kétszer ennyit, miből? A büntetésből? Már letörlesztettem, elölről kell kezdenem? Aztán azt mondta:„Igyekezzenek, nem látják, hogy mindjárt elmegy?"Ki megy el? Te nem... Te már halott vagy... Úgy haltál meg, hogy nem tudtad, mit jelent az élet: hogy mit jelentenek a színek, az ízek, a szagok, a hangok,az érzések, a gondolatok. Sajnállak, és sajnálom magamat. Megalázó. Mert mi értelme van sirályként repülni a kékségben, ha nem születnek új sirályok, akik majd szintén új sirályokat nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is felröppenhessenek a kékségbe? Mi értelme van gyerekként játszani, ha nem születnek újabb gyerekek, akik szintén új gyerekeket nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is játszhassanak és szórakozhassanak? Makacsabbnak kellett volna lenned. Harcolnod, győznöd kellett volna. Túl hamar megadtad magad, túl gyorsan belenyugodtál a dolgokba: nem voltál életrevaló. Hát szabad néhány mesétől és figyelmeztetéstől halálra rémülni? Olyan voltál, mint az apád: neki az a kényelmes, hogy megpihen Istenben; neked az volt a kényelmes, hogy megpihentél a nemlétben. Kettőnk közül ki árulta el a másikat? Nem én. Nagyon fáradt vagyok, nem érzem a lábamat, időnként elfátyolosodik a szemem, és mint darázsdongás vesz körül a csönd. És én mégsem adom fel, látod? Nézd, milyen keményen tartom magam! Mennyire nem vagyunk egyformák! Nem szabad elaludnom. Ébren kell maradnom, és gondolkoznom kell. Ha gondolkozom, talán kitartok. Mióta vagy abban a pohárban? Órák, napok, évek óta? Lehet, hogy néhány napja, de nekem éveknek tűnik:nem hagyhatlak tovább egy pohárban. Valami méltóbb helyre kéne téged tenni: de hová? Talán a magnólia lábához. Csak az a helyzet, hogy messze van innen a magnólia: a múltban áll, amikor még én is  kislány voltam. A jelenben nincsenek magnóliák.Még az én házamban sem. Haza kellene vinni téged.Majd reggel. Most éjszaka van: a fehér mennyezet lassan feketévé válik. És hideg van. Jobb lesz, ha felveszem a kabátomat, ha kimegyünk. Gyere, menjünk: viszlek. Szeretnélek a karomban tartani, gyermekem. De olyan aprócska vagy: nem tarthatlak a karomban. Beleférsz a tenyerembe. Csak nehogy egy fuvallat elsodorjon! Van valami, amit nem értek: egy fuvallat elsodorhat, és mégis olyan nehéz vagy, támolygok. Add ide a kezedet, kérlek: úgy. Jól van. Látod, most te irányítasz engem, te vezetsz. De hát akkor te nem tojás vagy, nem halacska vagy: gyerek vagy! Már a térdemig érsz. Nem, a szívemig. Nem, a vállamig. Nem, a vállamnál is magasabb vagy. Nem gyerek vagy, férfi vagy. Férfi, erős, kedves kezekkel.Már szükségem van a kezedre: öreg vagyok. A lépcsőn nem tudok lemenni, ha nem támogatsz. Emlékszel, amikor le-föl jártunk ezeken a lépcsőkön, vigyázva, hogy el ne essünk, egymásba kapaszkodva,cinkos ölelésben? Emlékszel, amikor arra tanítottalak, hogy kell egyedül járni, nem régen kezdtél el menni, és nevetve számoltuk a lépcsőfokokat! Emlékszel, hogy járás közben minden meg-foghatóba belekapaszkodtál, nagyokat szuszogtál, én meg kinyújtott karral lépkedtem utánad? És arra a napra emlékszel, amikor alaposan megszidtalak, mert nem  fogadtál szót? Később megbántam. Bocsánatot akartam kérni tőled, de nem jött a számra. A szemem sarkából figyeltelek, és te is a szemed sarkából figyeltél engem, mígnem elmosolyodtál, és megértettem,hogy megértetted. Azután mi történt? Tompa lett az agyam... a szemhéjam mintha ólomból lenne... Elfogok aludni, vagy ez már a halál? Nem szabad engedni az álomnak, a halálnak. Segíts, hogy ébren tudjak maradni, válaszolj: nehéz volt bánni a szárnyakkal? Sokan rád lőttek? Visszalőttél? Elnyomtak a hangyabolyban? Hagytad magad rászedni, félre vittek a vágyaid, vagy szálfaegyenesen tartottad magad? Rájöttél, hogy van boldogság, szabadság, jóság,szeretet? Remélem, hasznodra voltak a tanácsaim.Remélem, sosem üvöltötted azt a borzalmat: „Miért is születtem?" Remélem, arra a következtetésre jutottál, hogy érdemes volt: a szenvedések, a halál árán is.Nagyon hideg lett, és a fehér mennyezet most már teljesen fekete. De megérkeztünk, itt a magnólia.Szakíts le egy virágot! Nekem sohasem sikerült, neked sikerülni fog. Állj lábujjhegyre, nyújtsd ki a kezedet! Úgy. Hol vagy? Itt voltál, támogattál, nagy voltál, férfi voltál. És most nem vagy itt. Csak egy alkohollal teli pohár van, benne úszkál valami, ami nem akart férfivá lenni, nővé lenni; aminek nem segítettem, hogy férfi válhasson belőle, nő válhasson belőle.Miért kellett volna segítenem, kérded, miért kellett  volna segítened? Hát mert az élet létezik, gyermekem! Érzem magamon az életet. Nézd, felgyulladt egy lámpa... Hangok hallatszanak... Valaki kétségbeesetten rohan, kiabál... De máshol most ezer és százezer gyerek születik, a jövendő gyerekek mamái:az életnek nincs szüksége se rád, se rám. Te meghaltál. Most én is meghalok. De nem számít. Mert az élet nem hal meg.

.

/Oriana Fallaci/

.

...és itt vége szakad a történetnek....olyan nagypéntek íze van...vannak akik elmennek, de az élet azért folytatódik az élőknek, élni kell tovább ...

...el kell árulnom, hogy én végig tévedésben voltam, a könyv címét illetően, azt gondoltam , egy anya mesél annak a gyermeknek, aki még nem született meg, de  meg fog születni...

...az első fejezetnél beugrott egy M. Orlowska foto, és végig az ő képeit használtam...szerintem van valami közös az anya és a képen szereplő hölgyben...én ilyennek képzeltem őt végig...