Ujjheggyel könyvet olvasni...
A házikönyvtár nem csak tarolja, hanem olvassa is helyettünk a könyveket. Hogy van ez ? Azt hiszem , mindenkivel, akinek elég sok a könyve otthon, megesett már , hogy sokáig furdalta a lelkiismeret, amiért ezt sem olvasta közülük meg azt sem, pedig szemrehányó figyelmeztetésük hosszú éveken át emlékeztethette bűnös mulasztására, valahányszor a polcokra nézett.
Aztán egy szép napon csak leemeljük az egyik ilyen elhanygolt könyvet, belelapozuk, és azon kapjuk magunkat, hogy mindent tudunk már, ami benne van. Sokan tanúsíthatják ezt a különös jelenséget, és csak háromféle magyarázata képzelhető el. Az első úgy szól, hogy valahányszor az évek során megérintettük ez a könyvet, hogy arrább tegyük, leporoljuk, az ujjunk hegye valamit mindig közvetít a bennne foglaltakból az agyunk felé, s így , tapintás útján olvastuk ki szép apránként , mintha Braille-betűkkel íródott volna. Nem hiszek a paranormális jelenségekben, de ebben igen, már csak azért is, mert ez a jelenség énszerintem nem is paranormális, hanem természetes, hiszen igazolja a leghétköznapibb gyakorlat.
A második magyarázat szerint nem is igaz, hogy nem olvastuk azt a könyvet; amikor arrább toljuk vagy leporoljuk, mindig vetettünk rá egy-egy pillantást, átfutottuk a fülszövegét, találomra fel-felütöttük valhol, és így vékül mégiscsak a magunkévá tettük úgy-ahogy. A harmadik magyarázat szeirint az esztendők múltával, más könyveket olvasva erről is megtudtunk ezt-azt (vagy mert híres könyv, amelyről mindenki beszél, vagy mert olyan banális és közhelyes, hogy a gondolataiba lépten-nyomon beleütközünk), míg észervétlenül meg nem tudtuk, miről szól.
Valójában azt hiszem, hogy mindhárom magyarázat igaz, hogy ezek a magyarázatok egymást egészítik ki. Amazt a könyvet olvasva észrevétlenül emebbe is bele -belekukkantunk, sőt elég akár csak megérintenünk, a grafikájábal, a papírjával, a színével is mond valamit egy bizonyos korszakról és közegről. Mindez pedig egyszer csak csodálatos módon „összeáll", és együttesen tesz számunkra végül is ismerőssé egy olyan könyvet, amelyet a szó tulajdonképpeni értelmében sohasem olvastunk.
Ha viszont egy könyvtár csakugyan arra szolgál, hogy sohasem olvasott könyvek tartalmát megismerjük, akkor bizony nem a könyv eltűnésétől kellene félnünk, hanem a házikönyvtárakétól.
Umberto Eco:Gyufalevelek...
Utolsó kommentek