Az elnökválasztási kampány finisében Michelle Obama kilépett rocksztár-népszerűségű férje árnyékából. Az elemzők többsége már az új first ladytől is csodát vár. Azt, hogy az első elnökfeleség legyen Jackie Kennedy óta, aki divatidollá válik, és közben gondolataival is olyan hatást gyakorol az egyszerű amerikai nők millióira, mint egyetlen asszony sem Eleanor Roosewelt óta. Portréját BARÁT JÓZSEF vázolja fel.

„Remélem, veszítesz!" - mondta Michelle Obama, s egy félmosollyal toldotta meg beleegyezését, hogy férje, az illinoisi szenátor versenybe szálljon a szövetségi szenátus egyik helyéért. Nem mintha Michelle jól tűrte volna a vereségeket. Bátyja, a híres kosárlabdaedző, Craig Robinson szerint a lány tehetséges sportoló lehetett volna, de azért hagyta abba, mert nem bírta a kudarcokat. Akkoriban, 2001 nyarán pedig vereségek sorozatának látszott az egész politikusosdi. Barack éppen túlesett egy sikertelen képviselőházi kampányon, amelynek ötszázötvenezer dolláros költségvetésébe nagyvonalúan ő is beszállt: ráment az összes spórolt pénzük, s bár bevételük évi kétszázötvenezer dollár volt, most teljesen le voltak égve. Ők, a Harvardot végzett álompár, akiknek mindenki azt jósolta, hogy dúskálni fognak, még a diákhitelt sem tudták fizetni. Michelle mindig is két lábbal állt a földön, és úgy látta, ezt nem szabad folytatni. Nagyobbik lánya, Malia kétéves volt, Sasha néhány hónapos, Barack pedig fel-le rohangált a térképen, mint egy mérgezett egér: alig látták, ráment minden pénzük, és még veszített is.

- Szenátor leszek, és írok egy új, nagyon sikeres könyvet - fogadkozott Barack, aki igazán nem volt híján az önbizalomnak: már 33 évesen 400 oldalas önéletrajzi munkával lepte meg a világot.

A könyv akkoriban még ezer példányban sem kelt el.

- Persze, majd épp a könyveidből fizetjük a hiteleket!

Végül megállapodtak. Barack Obama 2002-ben indul, de ha veszít, akkor hátat fordít a politikának.

Hiányzott a gyengédség

Michelle Robinson 1964-ben alsó középosztálybeli családban született, szklerózis multiplexben szenvedő édesapja a chicagói víztisztítóban dolgozott karbantartóként, édesanyja háztartásbeli volt. A család kétszobás lakásban élt, Craig és Michelle a nappaliban lakott. A háznál mindig kevés volt a pénz, akadt viszont valami, ami oly sok fekete családból hiányzott: a megbecsülés, a gyengédség, a sok közös játék és a megkérdőjelezhetetlen apai tekintély. A két gyereket szüleik sohasem bántották, de nem volt annál roszszabb, mint amikor Fraser Robinson III. szomorúan ingatta a fejét, és így szólt: csalódtam benned. Igaz, nem sokat kellett csalódnia. Craig sportösztöndíjjal mehetett tanulni arra az egyetemre, amely az amerikai feketék döntő többsége számára örök álom marad: a Princetonba.

Michelle ugyanezt tanulmányi eredményével érdemelte ki, s miután summa cum laude végzett, tovább vezetett az útja. A Harvard Egyetemre, amelynek jogi karán ő volt az egyetlen fekete nő. A szoborszépségű ügyvédnő volt az egyetlen színes bőrű első munkahelyén, az elegáns Sidney Austin ügyvédi irodában is.

Lécci, ne cseszd el...

1988-ban Michelle egy nyári munkára érkező gyakornokot kapott. A harvardi diákot megelőzte a híre. A titkárnők arról pusmogtak, milyen jóképű, az üzlettársak elismerően nyilatkoztak arról, hogy második egyeteme első évében a politológusdiplomával már rendelkező fiatalember csupa jelest kapott. A cég vezetői a fiú bemutatkozó levelétől voltak elájulva. A levél mellett kép is volt: Michelle megnézte. Nem tetszett neki. Szerinte ez az arc csupán két elálló fül és egy nagy orr volt. Egyébként is ismerte az ilyen simulékony csodagyerekek fajtáját - egy lakatlan szigeten sem kellettek volna neki.

A gyakornok annak rendje és módja szerint randevúra hívta, ő meg annak rendje és módja szerint közölte, hogy már a javaslat sem helyénvaló munkatársak között. De azért elment, hogy meghallgassa a volt szociális munkás beszédét korábbi körzete templomának alagsorában. A férfi arról a világról szólt, amelyben élnek, és arról, amit a jövőben felépíthetnek a feketék. Michelle ott helyben beleszeretett a kimondhatatlan nevű Barack Obamába. Úgy érezte, hogy ez az ember más, mint a többi.

Hát más volt. Annyira, hogy amikor a fiú összejött a családjával, az olyan volt, mint egy ENSZ-közgyűlés. Az anyja középosztálybeli fehér, a nagyi hithű republikánus. Az apja afrikai, a nevelőapja muzulmán indonéz. Egyik féltestvére koromfekete, a másik ázsiai sárga. Barack jakartai gyerekként előbb evett kutyát és szöcskét, mint rendes bifszteket. Sok mindent látott még anyai nagyanyja mellett Hawaiin is, míg a fehérek elitiskoláját el nem végezte. Csak éppen élő feketét nem látott, legfeljebb a tükörben. Na jó, anyja kezébe adta a Tamás bátya kunyhóját meg Martin Luther King beszédeit, feltette Aretha Franklin lemezeit.

Fekete

Barack Obama tehát nemcsak párt kapott, amikor Michelle végül igent mondott neki, de önazonosságot is. Kudarcba fulladt képviselőházi kampánya is ezen siklott ki. Ellenfelei meggyőzték a chicagói feketéket arról, hogy Barack valóban a fehér elit embere. És tényleg: úgy beszélt, úgy gesztikulált. A szenátusi kampányba már Michelle is beszállt: Barack fekete! Fekete, mint én, mint a gyermekeink, mint gyülekezetünk más tagjai - mondta villámló afrotekintettel a tévében. A felvétel bejárta a tévécsatornákat, és a vita véget ért.

2004-ben az egyre ismertebb és népszerűbb szenátorjelölt Obamát választották a demokrata jelölőgyűlés vezérszónokává. Amikor a színpadra indult, a fanyar humorú Michelle a folyosón úgy biztatta, ahogy azt politikusfeleségtől az amerikai elit még nem hallotta: „Lécci, ne cseszd el, kishaver!" Nem cseszte el. „Nincs liberális Amerika, és nincs konzervatív Amerika, csak az Amerikai Egyesült Államok létezik. Nincs fekete Amerika, nincs fehér Amerika, nincs latin Amerika, nincs ázsiai Amerika, csak az Amerikai Egyesült Államok létezik. Mi egy nép vagyunk!"

Barack beszédének frenetikus hatása volt. Üdvrivalgás tört ki, több százan sírtak a teremben, milliók a tévék képernyői előtt. Könnyekkel a szemében rohant be a színpadra párjához Michelle, pedig ez nem szerepelt a forgatókönyvben. Másnap az aréna liftjénél egy idős nő odaszólt a szenátorjelöltnek: nagyon várom ám, hogy végre maga legyen az elnök.

Obama sztár lett. Nők sikoltozva nyúltak át a kordonokon, hogy megérinthessék. Novemberben az illinoisi választások történetében a legnagyobb aránnyal, 70 százalékkal nyert. Könyvét vitték, mint a cukrot: sorjáztak a százezrek. Kiadója kétmillió dolláros előleget adott három újabb kötetért. Ők pedig törlesztették a hiteleiket, és új lakásba költöztek. A fanyar humorú, szikrázóan okos Michelle pedig már saját jogon lett az elnökválasztási kampány kettes számú favoritja. Okos, higgadt, realista. Az elnökjelölő konvención mondott beszéde után egy publicista hölgy így töprengett: „Ha ez a férfi ennek a Michelle-nek is jó, akkor nekünk is jó lesz. A kampányok idején mindig az a kérdés, hogy melyik jelölttel inna meg az ember egy sört. Számomra már adott a válasz: én Michelle-lel szeretnék meginni egy Martinit, és közben Barack hozhatná a ropit."

„Az én sziklám"

Mondják: a first ladyk eddig két kiszerelésben kerültek piacra: volt egy „bárgyú mosoly és tűrj mindent" típusú republikánus változat: csak díszítőelem a férj mellett, mint Nancy Reagen, Barbara és Laura Bush. Volt egy másik, „egyet fizet, kettőt kap" típus. Ennek megtestesítője volt a demokraták Eleanor Rooseveltje és Hillary Clintonja. Ők saját jogon akartak csillogni - és nem a külsejükkel. Nem bánták, ha valaki azt gondolta róluk, hogy még a férjüknél is okosabbak. Kivételes csak a divatidol Jackie Kennedy volt.

Nos, az első first lady, aki ezt a három változatot egyesítheti, Michelle Obama, aki köszöni szépen, „otthon van" saját bőrében. Nem kell bizonyítania, hogy hű de sok esze van. Hogy szeret anya és boldog, elegáns asszony lenni. Látszik rajta. Ő a háznál a realista. „Az én sziklám" - szokta mondani róla Barack Obama. És tényleg, az új elnök álmai mellé azért kell valami nehezék. Hozzá és főleg a gyerekeihez kell valaki, aki két lábon áll a földön. Mert együtt meg kell felelniük annak a tízéves fekete kislánynak, aki ismeretlenül szólította meg Michelle-t Dél-Karolinában egy stadion mosdójában: „Tudod, ha ti igaziból beköltöztök a Fehér Házba, akkor belőlem aztán bármi, de bármi, de bármi lehet! Akár elnök is."

(Michelle portréját BARÁT JÓZSEF vázolja fel)

....Obama a sógorral....Robinson Craig-gal....

....s a végére hagytam az "ilyenek voltunk"....fotót....:)....remélem tetszik...:)