„Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha
valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki
gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az
alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti
tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan,
megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az
emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó
kép úszik benne, fák, hegyek, tájak."
(Alexandre Dumas)
Amikor bánt valami, vagy rosszkedvem van, egy pillanatra behunyom a
szemem és előveszem a gondolataimat. Gondolatokat és álmokat a
jövőről, a szerelemről, barátságról, azokról a dolgokról amikért hálás
vagyok. Előjönnek képek arról, ahogyan a nappaliban ülünk, Ő filmet
néz, én pedig olvasok, vagy arról amikor csendben nézzük egymást és
mindketten tudjuk, mit jelentünk egymás számára. Ha csak arra
gondolok, hogy mennyi minden vár még ránk, mennyi kaland és élmény,
érzem, hogy melegség fog el és nyugodt leszek.
"Kell, hogy néha behunyjam a szemem és lássam, azokat a pillanatokat,
amikor érzem, hogy élek és boldog vagyok, hogy tudjam van miért
folytatni... mindig van miért. Szeretem, hogy nem múlik el perc, hogy
ne gondolnék Rá, vagy arra, milyen szerencsés vagyok, mert
megtapasztalhatom az igaz szerelmet.
Hálás vagyok azért a barátomért, aki mindvégig kitartott mellettem,
tényleg együtt vagyunk jóban-rosszban, és biztosan tudom, hogy a
távolság soha nem választ el tőle. Ő is tudja -ha nem mondom, akkor
is- hogy nem lesz olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és ne szeretném
már.
Végül kinyitom a szemem, mosoly ül az arcomra és megyek tovább, mert
igenis megküzdöttem ezekért az álmokért, amik most kezdenek valósággá
válni, és nem hagyom, hogy bármi vagy bárki tönkretegye."
(ismeretlen ...)
Utolsó kommentek